– Egy óra múlva itt hagylak titeket!- Hogy-hogy?- Békéscsabára kell mennem.
– Több napra – Szívesen megvárunk… nagyon kellemes itt. Üldögélünk a teraszon, kényelmesen elkészítjük a házról a fotókat… Úgy dolgoznánk, mint Truman Capote, amikor a Playboy felkérte, hogy készítsen egy interjút Marlon Brandóval. Két évbe telt.
– Már ma éjszaka visszajövök. Ti nyugodtan dolgozzatok csak. Majd megmutatom, hová tegyétek a kulcsot, ha végeztetek.
– Megszoktad már a vidéki életet?
– Imádom. Nagyon boldog vagyok itt. Soha nem akarok elköltözni innen.
– Lehet, hogy a lelked mélyén mindig vidékre vágyódtál?
– Talán igen. – 94-ben ültem a Törökvész úti toronyházak egyikében, és azt mondtam magamban, hogy nem akarok itt megöregedni. Szerencsére éreztem annyi tetterőt, hogy lépjek. Rengeteg lakást és házat megnéztem, aztán Básti Juli ajánlotta ezt a falut. Amikor először idejöttem és megláttam a patakot a kis híddal, a kék nyomós kutat, kacsákat, libákat… rögtön éreztem, hogy megérkeztem, ez az a hely, ahol élni szeretnék. Először lent a faluban egy nagyon szép parasztházba szerettem bele, hatvan centiméter vastag vályogfalai voltak. Megvettem. Rövid idő alatt aztán rájöttem, hogy a világ pénze sem lenne elég a felújításához, így kicsit körbenéztem a faluban, hátha akad valami nekem való. Amikor a hegyoldalban megláttam ezt a telket és a gyönyörű panorámát, azt gondoltam, hogy itt még egy katonai sátorban is ellaknék.
– Miért döntöttél a faház mellett?
– Anyagi okokból. Igazából rönkházat szerettem volna, de azt nem tudtam volna megfizetni.
– Rönkházat?
– Tudod, mint a mesében. Öreg néne erdő szélén… meg egérkék a mesekönyvben… Ajánlották ezt a skandináv jellegű házat, kívül deszka, aztán légréteg, meg szigetelőanyag, pozdorja, gipszkarton… Mutattak egy kis makettet is róla: a svéd hagyományok szerint hófehér volt, vörös terrakotta színűre festett ablakokkal. Nemrégiben Svédországban jártam, ugyanilyen kis házak mosolyogtak rám, sárga, zöld, világoskék, piros színekkel. Hihetetlenül derűs és otthonos érzés fogott el.
– Fantasztikus ötlet, hogy nincs korlát a teraszon… tágasságot érez az ember, amikor kilép ide.
– Szeretem a szabadságot. Nem akartam, hogy itt üldögélek, és szemmagasságban egy korlát szeli át a szemközti gyönyörű hegyoldalt. A teraszt sajnos egy kicsit elrontottam, pedig nagyon szép felületű, kezeletlen akác volt. De elkezdett penészedni…
– Le akartad kezelni?
– Igen. Először felsikáltam körömkefével, de nem ám egyszer! Olyan gyönyörű lett a felülete, mint az ebédlőasztalé. Vagy mint egy gyúródeszka. Úgy döntöttem, kenek rá valami pác védőréteget, és gyönyörű natúr színű marad. Hát nem így történt! Az egész terasz borzadályos piros színű lett, végső kétségbeesésemben festettem át fehérre.
– Ez a juharfa itt varázslatos, ahogy körbeöleli a terasz…
– Én találtam ki. Az építkezés elején a munkások bőszen nekiláttak tarolni a kertet. Teljesen kétségbe estem, hogy milyen növény marad itt… marad-e egyáltalán?! Kiszámoltam hát, hogy hová esik a terasz, erre a juharfára feltűztem egy hatalmas sárga papírt: NE VÁGD KI! így mentettem meg.
– Gyönyörű ez a cserépkályha. Mi a története?
– Hogy találtad ki, hogy ilyenje is van –
– Egy ilyen kályhának nem lehet, hogy ne legyen … de talán még titkai is vannak.
– Amikor házak után vadásztam, beleszerettem az egyikbe a kályhája miatt. (Később kiderült, hogy Olthy Magdáé volt.) Kállai Sanyi építészbarátom azt mondta, ha megveszem, többé nem ismer, mert egy házat nem lehet a kályha miatt megvenni. Én meg csak szajkóztam, hogy a kályha, a kályha! Végül másé lett. Megkértem az új tulajdonost, hogy ha nincs szüksége rá, szóljon nekem. Évekkel később összefutottunk, és kiderült, hogy az imádott kályhát szétbontotta és elvitte egy kályhásmester. Megtaláltam őt, még megvoltak a cserepek, a kutyának sem kellettek a kék színe miatt. Nekem meg teljesült a szívem vágya.
– Télen ezzel melegítesz?
– Úgy kifűti az egész házat, hogy ablakot kell nyitni. Ugyan több munka van vele, mint a termosztátot megfelelő hőfokra kapcsolni, de megéri! Ha nagyon hideg van, délután és késő este is meg kell rakni. Volt úgy, hogy főpróbaidőszak alatt napközben nem tudtam hazajönni begyújtani – nagyon zord tél volt -, gondoltam, fogvacogtató hideg lesz, mire éjszaka hazaérek. Ahogy beléptem a házba, legnagyobb meglepetésemre kellemes finom meleg fogadott. A szomszéd látta, hogy nem füstöl a kéményünk, átjött, és bizony befűtött.
– Ez mesébe illő… akár a rönkház.
– Néha hoznak kóstolót a vasárnapi ebédből; rántott húst, krumplival… Érdekes módon itt fent a hegyoldalon sokkal inkább falusias a közösség, mint a völgyben, a falu szívében.
– Tetszik a ház rusztikus belső tere.
– Nagyon kevés bútorom van. A foteleket a színház előtt egy lomtalanításkor találtam, csupán áthúzattam őket. A fürdőszobai kézmosót nagyon szeretem, egy fenyőviaszolt bútorokat árusító boltban vettem. Idevalósi keramikus készítette a tartójába illő tálat, azóta is zseniálisan működik.
– Látom, csempe helyett natúr fa borítja a kád oldalát.
– Először célzottan ipari jellegű fürdőszobát akartam, hogy mindenhol látszódjanak ki a csövek. Sajnos, a szerelvények nem voltak szépek, Anna lányom elborzadt, amikor meglátta. Így eltakartuk deszkával, de a csapokon még látszik az ipari irányzat.
– Egyedi és merész… Amikor megérkeztünk, kértük, hogy a fotózáshoz vegyük le az asztalterítőt, hadd látsszon a natúr fa felület. Erre azt válaszoltad, hogy nagyon utálod az abroszt, és csakis a tiszteletünkre terítetted fel.
– Ha egy felület szép, akkor szerintem nem kell eltakarni. Bár a mamám azt tanította, hogy az illendőség ezt kívánja. Nagy boros ember vagyok, és a bor etikettje is ezt diktálja: a bort meg kell tisztelni kelmével, nem illik meztelen asztalra tenni. Igazából azonban azt szeretném, ha tele lenne tintafolttal. Vörösbor- és olajfolt, meg macskakaparás már van rajta, de tinta még nincs.
– Az ember lakása vagy olyan, amilyet otthon látott, vagy éppen az ellenkezője. Te hogy vagy ezzel?
– A mamám jó példa. Õ ki nem állhatja azokat a holmikat, amik nálam vannak. Ha én azt mondom, vászon, akkor ő azt mondja, damaszt. Ha én azt mondom, fa ülőke, az neki minimum tonettszék.
– A szigligeti nyaraló anyai ágon öröklődött?
– Igen. Édesapám úgy járt oda, mint a mennyországba. Tisztaság volt, finom kaja, jó bor… Tulajdonképpen sajátos viszonyban vagyok a tárgyakkal: minél kopottabbak és korosabbak, annál közelebb állnak a szívemhez. Azt a zománcos teáskannát és bögrét szeretem, amit a nagymamám használt, amiben benne vannak az évek. mert imádtam a nagymamámat! Régi csuprok, szőttesek, apu kolompja, ami a tehénpásztorkodásra emlékeztette, szlovák nyelvű csatos imakönyv… Ezek az én kedvenc tárgyaim.
Időközben Bözsi, a keverék kutya is odasündörög hozzánk.
– Kölyök korában úgy nézett ki, mintha fajtatiszta lenne – mondja a művésznő. – Rottweiler a mama, ezért csonkolták a farkát is. A feje meg kicsit olyan, mint egy erdélyi kopóé.
– Talán az egyik nagyapja az lehetett. Szerinted hajlandó lesz portrét ülni a címlapképen?
– Megpróbálhatjuk. Ha simogatom, itt marad…
Ui.: A kulcsot nem a cserép alá tettük!
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások