Ausztráliától Argentínáig kicsit mindenütt otthon van a nagy világjáró, az örök utazó: Berényi János, a Nemzeti Sportszövetség és a Magyar Tenisz Szövetség elnöke. Legszívesebben mégis velencei kertjében pihen.
Bárhonnan érkezik is haza Berényi János, a kertet látni akarja, még ha csak fél órára is. Pedig bizonyára járt már elragadóbb helyeken is, de hát nem is ez a lényeg.
– Hanem mi –
– Messze nyúlik a kert története – feleli. – Körülbelül húsz éve vettem ezt a telket, kezdő fiatalember koromban, a tanácsi bértelkek időszakában. Egy feltételt szabtak: a 160 szőlőtőkét nem szabad kivágni. Engem, aki semmit nem értettem a szőlőhöz, ez sem riasztott el. Vonzott nagyon a Velencei-tó selymesen simogató homokos strandja, az, hogy olyan, mint a Balaton, csak kicsiben, és közelebb is van Budapesthez: ilyen helyet akartam a családomnak. A mellettem lévő szintén kétszáz négyszögölt az unokabátyám vásárolta meg – azóta sincs közöttünk kerítés – , így kicsit családiasabban vághattunk bele a szőlőművelés rejtelmeibe, mert nála is volt kétszáz tőke. A munkahelyemen dolgozott néhány bortermelő atyai barátom, akik megtanítottak a kacsolásra, zöldgallyazásra és minden egyébre. Két-három évig kínlódtunk, Pesten a fürdőkádban tapostuk a szőlőt, és a borunkat elneveztük – Velence levé?-nek. De néhány év után elegünk lett, s mivel soha senki nem ellenőrizte a szőlő meglétét, kivágtuk a tőkéket. Különben is, mindig szép pázsitot szerettem volna, bár a szőlőnek rendkívül mélyek a gyökerei, nehéz volt kiirtani. Közben a nyolcvanas évek vége felé elkezdtem építkezni. A kivitelező emberei – mivel én egész héten nem lehettem közöttük – a sittet titokban beásták a földbe. Ez persze csak jóval később derült ki, amikor már csak a kerttel törődhettem; semmi sem fejlődött benne ugyanis. Gyanút fogtam, elkezdtünk ásni, s akkor megtaláltunk benne mindent, a fóliáktól a meszes zsákokig. Kiásni, elhordani, vastagon új földréteget hozni az egész kertbe, hogy egyenletes terepet hozzak létre… sok-sok munka, öt-hat éves kínlódás eredménye. A humuszrétegen már szépen megkötött a fű, amikor a kilencvenes évek elején elkezdtem vásárolni a cserjéket, díszfákat. Reménykedtem, hogy megkapaszkodnak, és egyszer majd lombot is hajtanak. Persze szakmai segítséget mindig kaptam barátoktól, ismerősöktől. A szép kis selyemfenyőm ma már hét-nyolc méteres, aztán nagyon fontos a saját ültetésű tölgyfám is, ami ma már uralja a kert végét. Reményeim szerint még hatalmasabb lesz, olyasféle, mint a margitszigetiek, – hová el nem hat város zaja semmi”, ahol Arany János az Õszikéket írta. Öregen majd elüldögélek alatta, és elmélkedem az életemről, a régi szép időkről. Két meggyfám már gazdagon terem, a vadalmafát pedig nem is a termése, hanem a rózsaszín-lilás virága miatt szeretjük. Szép bogyóival egész évben díszíti a kertet. Az emésztő csúnya betonos tetejét például növényekkel, kínai futófenyővel, tujákkal tüntettük el, így aztán a kert közepén olyan, mint egy kis sziget. A feleségem még egy öreg talicskát is teleültetett muskátlival, amit a nagyobb pázsitos felületen helyeztünk el. A vendégeink, ahogy belépnek a házba, dicsérik: – De szép kerted van! Milyen gyönyörű a pázsit!”
– Mi a titka e szépségnek –
– A kertet locsolni és gazolni kell, mert ha a gaz elvirágzik, jövőre százszor annyi lesz. Az első időkben nagyon fontos az alapos munka, akkor megsűrűsödik a fű, nem engedi be maga közé a gazt. Ezt jól megfigyeltem Ausztriában, ahol sokkal magasabb volt a kertkultúra, mint nálunk –
– Most is magasabb – teszem hozzá.
– Tőlük hoztam ezt a kis boronaszerű szerszámot, amely szellőzteti, levegőzteti a füvet. Ehhez kapcsolható egy utánfutó-szita, amellyel speciális tápanyagot juttathatunk a gyepbe.
– Nem fárasztja ez a sok munka?
– Nehogy azt higgye, hogy lejárok füvet nyírni vagy locsolni. Nem. Az nem én vagyok. Valamikor pedig úgy gondoltam, hogy majd jól kidolgozom magam a kertben, így pihenek a szellemi munka után. De nem! Férfiasan bevallom, a dolognak ez a része engem nem fogott meg. Én pihenni jövök le, élvezni a pázsitot. Szerencsére meg tudtam teremteni magamnak a lehetőséget arra, hogy a fizikai kikapcsolódásra maradjon a sport. Rendes, tisztességes helyi parasztemberek ápolják a kertemet. Soha nem csalódtam bennük, pedig kulcsot is adok nekik. Hála istennek, még vannak ilyenek!
– Úgy tudom, Velence egyik legszebb kertje az öné.
– Erre nagyon büszke vagyok. Velence önkormányzata sokat ad arra, hogy milyen a község képe, hogyan néz ki a település, a közterek. A magánkerteket évenként díjazzák, és egyszer-kétszer engem is megtiszteltek. Velencén hagyománya van a szép kertnek, a sok virágnak.
– Tehát gyakran van itt.
– Szinte minden hétvégén. Ilyenkor reggel és este kinn ülök a kertben. Korán kelek, elkészítem a kávémat, közben a napfelkelte páratlan szépségét figyelem, este pedig a naplementét: annál csodásabban a nap nem nyugszik és nem is kél sehol a világon, mint az én velencei kertemben.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások