Ungár Anikó világhírű bűvész gyönyörű beszélő tárgyakat gyűjt. olyanokat, amelyeknek igazán egyetlen funkciójuk van: az, hogy szépek, hogy beszélnek, és hogy Anikó nagyon szereti őket. Magának a gyűjtésnek is hagyománya van az Ungár családban. reméljük, amit e tárgyak tulajdonosa (és maguk a képek is) elmondanak, olvasóink számára is érdekes lesz.
Anikó világhírű bűvésznőnk otthona gyönyörű. Lakásában több – szerintem legalábbis – varázslatos tárgy található. Róluk beszélgetünk, azokról, olyanokról, amelyeket Anikó nem arra használ, amire azok eredetileg valók. Hát lássuk!
– Én ezeknek a tárgyaknak a nagy részébe beleszülettem – mondja – már a dédanyám, a nagyanyám is használta őket. Amikor feleszméltem, ezeket láttam magam körül, tehát örökség; s így óriási az érzelmi értéke. Köteleznek, és bármit is veszek, ez a mérce. Náluk nem lehetnek silányabbak. Böngészés közben is csak ahhoz a tárgyhoz megyek oda, amelyik megszólít. Az art deco, a szecesszió, a biedermeier – naponta ezek a tárgyak szólnak hozzám. Persze húszéves korom táján én is lázadtam: a modern dolgok világa tetszett, de szerencsére hamar kinőttem ezt a betegséget. És megfigyelhető, hogy a mai bútor- és otthontervezők is mind jobban visszanyúlnak a régi stílusokhoz: a barokk, a biedermeier, a szecesszió újra divatba jött. Édesanyám osztrák, így vannak tárgyaim, amelyek az osztrák családból származnak. Mások máshonnan, másfelől jöttek hozzám. Ha vásárolok is, ezt soha nem befektetési célzattal teszem; egyszerűen nagyon beléjük szeretek. Több kis üzlet az állandó vadászterületem, például az Operával szembeni közönséges BÁV, vagy a Városmajor utcai apró lámpabolt, de rendszeresen járok az Ecserire is. Ott tettem szert egy fekete paraszt ónémet szekrényre; nagyon faragott, fekete márványlapos mosdó volt – én előszobai lerakónak használom. Van egy másik: ugyanaz a kor, ugyanaz a minta, kétajtós, szintén az előszobába szánom, ruhafogas helyett. De nézzük az apróbb tárgyaimat! A képen látható ezüstszelence régen tubákot rejtett, én fogpiszkálót tartok benne. Még azt is kiókumláltam, hogy anno hordozható lehetett, mert ovális. A stílkanapém két oldalán a két szecessziós rézváza nem más, mint két lámpa teste. Ezeket kifejezetten én kerestem, kutattam utánuk, nagyon vágytam rájuk. És mivel a nappalinak ez a része hamvas szilvakék és arany, nyersselyem, óarany színű ernyőt készítettem. A harmadik képen látható ezüst készség eredetileg ecet- és olajtartó. Vendéglátáskor egy-egy pohár italt szoktam benne felszolgálni. Erre a réz, barokkos áttört mintás dobozkára az Operával szembeni bizományiban bukkantam. A nyulacska megvolt a tetején, mellette azonban letörhetett valami. Először cilindert akartam a helyére, de ékszerész barátnőm egy jade féldrágakő tojást javasolt. Így is lett. Magát a dobozt több helyütt is láttam, és már utánozzák. A fonott zsúrasztalkára egy belvárosi régiségboltban bukkantam; én bárasztalkaként használom. Szerintem jól illik a biedermeier tükör alá. Amúgy is szeretem merészen keverni a különböző stílusokat. A lámpa kobaltkék, porcelán, barokk darab. Életem során rengeteget utaztam, és mindenütt találkoztam ezekkel a szebbnél szebb tojásokkal. Hát nem csoda, ha nagyon vágytam utánuk. A világ különböző pontjairól valók, egy réztálban “laknak” nálam. Egyiküket egy bűvésztől kaptam, féldrágakő-tojás, jadeból, de van olyan is, amelyet Kínában járt barátaim hoztak, van közöttük tűzzománc és festett is. Szerintem gyönyörűek. A tárgyak számomra nem mindenekfölött valók, de sokat elárulnak a gyökerekről, a hovatartozásról, az élet folyamatosságáról. Bárhová is vet majd az élet, nem válok meg tőlük soha. És remélem, imádott kisfiamnak legalább annyit jelentenek majd, ha felnő és megörökli őket, mint nekem.
Hozzászólások