Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelye, Nyíregyháza derűs, nyitott, szép város, alig 200 éves múltra tekint vissza. Mint fonalra fűzött gyöngykalárisok, úgy sorakoznak a terek, a parkok, át a városon, végig a sétálóutcán, egészen a Sóstó gyógyfürdőig, mely a helyben lakók tízezrei mellett a külföldieket is csábítja. Építészeti értékeit a XIX?XX. század fordulójának stílusai és modern építészeti alkotásai határozzák meg. A három ország – Ukrajna, Románia, Szlovákia – határolta megyeszékhely szerepét tekintve a xxi. század igényeinek megfelelően lassan túllép a közigazgatási határokon, és egy régió központjává alakul.
Nyíregyháza szellemiségét minden időben az itt élt és élő emberek áldozatkészsége és igényessége határozta meg. Vonatkozik ez mostanra is – – kérdeztük Csabai Lászlóné polgármester asszonytól, aki tartósítóipari mérnökként korábban hosszú ideig a Nyíregyházi Konzervgyárban dolgozott, 1986?1990 között a város tanácselnöke volt, majd 1994-től a város polgármestere. Emellett mind az előző, mind a mostani parlamenti ciklusban a térség országgyűlési képviselője.
– A múlt év végén volt egy kisebb közvélemény-kutatás: megkérdeztük, hogy a városlakók – akiknek száma az itt tanuló diákokkal együtt majd százhúszezer – hosszú távon itt képzelik-e el életüket. A válaszadók kilencvennégy százaléka hosszú távon is itt akar lakni ebben a városban, háromnegyede szerint az ő gyerekük itt lakik vagy azt szeretné, ha itt maradna. Egy ilyen térségben, mint a mienk, ez rendkívül jó eredmény. És még egy adat; azon kevés város közé tartozunk, ahol az utolsó tíz évben is nőtt az itt lakók száma, annak ellenére, hogy sokan költöznek ki a szomszédos falvakba.
– Mostanában sokat hallani arról, hogy a Dunántúl fejlettebb részei és a keleti régiók között nő a különbség. Ha néhány mondatban jellemeznie kellene Nyíregyházát, mi lenne az –
– Elsőként talán a legjellemzőbb városunkra, hogy az országos átlagnál fiatalabb az itt lakók életkora, és szerencsére nálunk még mindig magasabb a születésszám. Fiatal a város a tekintetben is, hogy a lakosságszámhoz képest sok a középiskolánk, és három főiskola is itt működik. A Dunántúllal való összehasonlítás kapcsán a nemrégiben négy kategóriába sorolt nagyvárosaink közül bennünket a fejlődő kategóriába soroltak (a négy kategória a következő volt: fejlett, fejlődő, stagnáló, lemaradó. Szerk.) Nálunk van például az ország legkorszerűbb szennyvíztisztítója, még ha tízezer lakás nincs is bekötve a hálózatba, a város kilencvenhét százalékában van vezetékes víz, de az is tény, hogy a Záhony?Budapest?Szlovénia?Záhony kamionforgalom a városon megy keresztül, a maga környezetszennyezésével, és hogy 240 kilométer lakóutat kellene lekövezni.
– Mi jelentheti a fejlődés motorját?
– Elsősorban is talán az itteni emberek lelkületében rejlik a magyarázat. A mi vidékünkön mindig olyan emberek éltek és élnek, akik egy-egy nemes célért képesek kockázatot és áldozatot vállalni. Amikor például 210 évvel ezelőtt az evangélikusok elhatározták, hogy templomot emelnek, felvállalták, hogy sokkal nagyobbat építenek, mint amire akkor szükségük volt, bízva a település fejlődésében. Egyedülálló volt az is, hogy a 19. század elején a lakosság pénzzel váltotta meg magát a földesúri terhek alól. Érdekes az a történet is, ami felgyorsította a város fejlődését: a megye vezetése 1876-ban Nagykállóból ide tette át székhelyét, s a helyi tanács csak azért, hogy idejöjjenek, s legyen helyük, kiköltözött a városházáról különböző magánházakba. Mozgató erő a ma itt élő emberekben, ahogy a város alakítgatja önmagát. Itt minden zöld és virágos, itt köszönnek az emberek. A város főterén még lehet jókat beszélgetni, tehát emberi léptékű maradt minden. Itt van hangulat, a kávéházi teraszon még lehet gyönyörködni a tucatnyi iskola, gimnázium és főiskola szép lányaiban, nyurga fiaiban.
– Milyen fejlesztési koncepció szerint történt mindez?
– Éppen amikor 1986-ban idekerültem, kezdték megvalósítani az új általános rendezési tervet, amelynek három fontos eleme volt. Egyrészt a belvárosban meghagyta a régi sugaras, kivezető utcákat, másrészt belterületbe vonta azokat a korábbi kiskertes, de már lakóterületként működő területeket, mint Borbánya, Kistelekiszőlő, amely lehetővé tette rendkívül nagy területeken a családiház-építést, végül megőrizte a bokortanyákat. Az összes többi terv azóta ennek finomítása. Ez adott lehetőséget arra is, hogy kisebb cégekkel át lehessen építeni a belvárost, kis lépésekben. Tehát nem egy-egy utcát bontottunk le és építettünk állami beruházásban négyemeletes házakat, hanem megőriztük a régi polgárházakat, és mellette építettünk fel egy-egy új társasházat.
– A klasszikus tömbrehabilitációra itt nem is került sor –
– De igen, bár kicsit nehezebben, döcögősebben, mint a Pesten, hiszen itt kevesebb volt a pénz. Inkább vállalkozók kezdtek el építkezni. Az 1960-as 70-es években nálunk is a házgyári lakásépítési divat volt jellemző, csak kicsit szellősebben valósult meg. Viszonylag hamar befejeztük, 1986-ban építettük az utolsó ilyen lakást. Akkor fogtunk neki a családiházas építkezésnek. Évente ezer lakás épült a városban, fele társasház, fele családi ház. Volt olyan év, hogy háromszáz telket értékesítettünk! Kihasználtuk a kamatban lévő előnyöket, az 1990-es évek elején egy nagy infrastruktúra fejlesztés indult meg; ami elsősorban a szennyvízprogram kibővítését jelentette.
– Milyen szempontok érvényesülnek ma a városfejlesztési politikában?
– Arra törekszünk, hogy amit meg lehet őrizni, azt őrizzük meg, és ápoljuk a hagyományainkat. Erre esküdtem fel 1994-ben. Az 1990-es évek közepétől három irányról beszélhetünk: részint a családi házak nagy szerepéről a külső városrészeknél, részint a tömbrehabilitáció keretében a belső, már szanálásra érett részeket kell kitelepíteni a városközpontból, végül az önkormányzat szervezésében új építkezéseket kell megvalósítanunk és a régi értékeket felújítani. Arra törekszünk, hogy az új építkezések minőségi épületeket eredményezzenek, tehát építészetileg is érték legyen. Ilyennek tekintjük például a Kodály Iskolát. Befejeződött a színház, a Takarékpalota rekonstrukciója; elkészült már négy-öt további középületünk rekonstrukciós terve, vagy itt van például a Sóstó története is. Az 1990-es években privatizálták, de az ottani ingatlanokhoz öt évig hozzá sem nyúltak. Drágábban, de visszavásároltuk, s ma már eredeti állapotában áll az egyik szálló, a víztorony, a fürdő, és folyamatban van a Krúdy Szálló rekonstrukciója is.
– Hogyan segít az önkormányzat az építkezőknek?
– Számos rendelkezésünknek van olyan hatása, ami kedvez az építkezőknek. Ilyen, ha a rendezési terv piacképessé tesz addig építési tilalom alatt álló területeket, vagy jó hatású egy összekötő út építése is. Évek óta 100?200 millió forint közötti összeget költünk egyébként konkrét lakástámogatásra: pályázattal 600 ezer forintig adunk támogatást, kamatmentes kölcsönt a lakásépítőknek és a lakást vásárlóknak. Folyamatosan értékesítünk viszonylag elfogadható áron építési telkeket. Változtatnunk kellett a különböző építésügyi szabályokon is, például hogy ne lehessen túl sűrűn építkezni a belvárosban. Éppen a következő testületi ülésen fontos kérdésről döntünk: visszatérítendő és nem visszatérítendő módon támogatni kívánjuk az értékes, városképi szempontból fontos épületek külső formájának megőrzését.
– Lát-e fantáziát a lakásépítésben a magántőke
– Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, aztán 1996-ra eljutottunk közel nyolcszáz lakás felépítéséig. Viszonylag jól kihasználtuk a lehetőségeket. Mostanában, az új kedvezmények hatására megindult egy fejlődés, hat-hét magánvállalkozásnak is a lakásépítés a fő profilja.
Nyíregyházán és környékén is egyébként nagyarányú építkezési kedv mutatkozik. Jelentősen előrelépett a szociális lakások és a nyugdíjasoknak építendő házak építése is, de elsősorban a családi és a társasházak állnak az érdeklődés előterében. Nem véletlen, hogy ennek keretében helyi építő- és építőanyag-ipari vállalkozások, az építkezést, lakberendezést, környezetszépítést szolgáló áruházak sora telepedett meg a városban. Így érthető, hogy mind a város belterületén, mind a peremterületeken jelentősen változott a városkép.
Hozzászólások