Téglagyári megálló

Minden út Magyarországra vezet, de legalábbis azon keresztül – szembesült a felfedezéssel Daniel Birkett, a 37 éves ausztrál turista, amikor egy heveny változtatási kényszer hatására szülőhelyét elhagyva egy méretes lakóbusszal keresztül-kasul bebolyongta Európát és Észak-Afrikát.

Bármerre is ment, előbb-utóbb mindig belebotlott egy piros-fehér-zöld határsorompóba. Aztán a tranzitországból desztináció lett: immár tizennyolc éve itt él. Hogy valamivel kitöltse idejét, vett magának egy téglagyárat. Azóta sem unatkozik, sőt, a decens üzemtulajdonos mindennapjai kalandosabbak, mint korábban, vidám világvándor korában voltak.

A Hollókő-közeli nógrádi faluban, Kutasón telepedett le először: a csodálatos környezetben páratlan panorámájú telket talált, de leromlott, lakhatatlan épülettel. Adott volt hát az első feladat: építési engedélyt szerezni úgy, hogy a környéken emberemlékezet óta senki nem juthatott hozzá ilyesmihez. Nehézséget jelentett a magyar nyelv és a helyi szabályozások ismeretének teljes hiánya, ám Mr. Birkett mindkét akadályt sikerrel, ha nem is érintő nélkül vette. – Mivel korábban, utazásaim során nagyon zavart, hogy csak angolul beszélek, igen profin gesztikulálok, és a testbeszédem is több nyelven perfekt – idézi fel a kezdeti gondokat, immár tökéletes, alig akcentusos magyarsággal. – Aztán kiderült, könnyen tanulok nyelveket (ma már a német is jól megy), így a lényeget már akkor is felfogtam, amikor az illetékesek megpróbálták velem megértetni, hogy a Cserehát lankái építészeti szempontból sem kompatibilisek az ausztrál sivataggal. Ott egy alapozáshoz elég lemenni két-három ásónyomot, itt szinte bányaengedély kell egy családi ház fundamentumához: a falakat vastagon szigetelni szükséges, míg a déli kontinens klímája ezt teljesen feleslegessé teszi. Sokat tanultam.
Később még többet.

Ingatlanok és megingások
A ház nagy lett, szép, a környék büszkesége. Ekkor 1995-öt írtunk, a világkiállítás karnyújtásnyira volt, hogy aztán az egész projekt semmivé enyésszen, rövid, de látványos agóniát követően. Daniel Birkettet ez érzékenyen érintette: a globális rendezvény gazdasági és turisztikai nyüzsgését szerette volna kihasználni, hogy értékesítse ingatlanát, ám a várt boom elmaradt. Ezért aztán úgy döntött, körülnéz az ingatlanközvetítők között. Csakhogy nem talált ilyeneket: a hazai ingatlanpiac pezsgett ugyan, de öntörvényűen, szabályozatlanul, és vidéken leginkább sehogy. A fővárosban voltak már ugyan próbálkozások, garázsokban, kis üzlethelyiségekben ügyeskedő vigécek, de ezek ökölszabályok alapján működtek. Tisztelet a kivételnek. Ez alkalomból is tisztelet illeti hát a messziről jöttet, aki jobb híján belevágott saját maga a közvetítésbe.
Így került kapcsolatba a kisterenyei, nagy múltú, ám teljesen lerobbant téglagyárral: ez is eladó volt. Mint akkoriban oly sok minden. A privatizáción már túlvolt az objektum, de a rendszerváltás utáni első gazdája nemigen tudott mit kezdeni az agyagbányával, és a patinás, kétszáz esztendős gyárépülettel – a termelés is állt már egy ideje.
Birkett úr korábban a téglagyártásnál talán csak az agyagbányászathoz értett kevésbé, de kihívást látott az üzemben, és üzletet – közvetlenül az ezredforduló előtti éveket éltük, az építőipar szépen teljesített, komoly igény mutatkozott az építőanyagra. Főleg a kisméretű téglára volt kereslet, a környéken kiemelten: nem tudtak volna annyit gyártani, amennyit ne vett volna át a régió kis- és nagykereskedelme.
Tőkére volt szükség, és munkaerőre, hogy beinduljon a gyártás: érdekes módon az utóbbi volt a nehezebb akvizíció. Daniel Birkett ámulva tapasztalta meg, hogy Magyarországon a befektetők sem mozdulnak könnyen, de a munkaerő mobilitási hajlandósága még akkor is kritikán aluli, ha a környéken a munkanélküliség amúgy 20-25 százalékos, és nem kellene messzire járni dolgozni, csak a falu egyik végéből a másikba. A képzettség hiánya sem lehetett komoly akadály, hiszen a kisterenyei téglagyár teljesen „hagyományos” üzemmódban működött: egy nagy, széntüzelésű Hoffman kályha szolgált égetésre, amelybe kétkezi módon rakodták ki és be a nyerstéglát. (A kemence üzemeltetése persze nem volt olyan egyszerű: ahhoz, hogy egyáltalán be lehessen indítani, az újdonsült gyártulajdonosnak egy helyi, idős, hetvenkét éves főégetőt kellett visszacsábítani a munka frontjára, akinek kifinomult és begyakorolt érzékei adták az égetőmű vezérlését – a műszerezettség teljes hiányában.)
De folyt a termelés, ha nem voltak helyi erők, munkaerő-kölcsönzők szállították távolabbról a gyári személyzetet. A fluktuáció nem mindennapi méreteket öltött, bár a kemence ontotta a hőt, nem sokan melegedtek meg a biztos meló árnyékában – hogy képzavarral illusztráljuk a korabeli, mozgékony humánerő-állapotokat. (Egyszer a munkaügyi központ illetékese is a helyszínre látogatott, hogy személyesen kérdezzen rá, miért oly tiszavirág-életű a kiközvetített állástalanok téglagyári karrierje, majd amikor személyesen látta, hogy az egyik frissen toborzott dolgozóaspiráns határozott léptekkel elindul a gyárkapu felé, de azon belépve mozgása koordinálatlanná rázódik, aztán a cél előtt, a felvételi iroda előtt pár méterrel meginog, elesik, s ha már kényelmesen sikerült eltenyerelni, ott is marad – nos e pantomim után további kérdések nélkül köszönt el a jószándékú hivatalnok.)

Óhatatlan veszteségek
Érték még apróbb kellemetlenségek a gyárost, például egy aluszékony éjszakai műszakos dolgozó miatt, akinek könnyű álma alatt teljesen leégett a gyár, kis híján felrobbant a kemence is, vagy amikor több millió tégla fagyott le; ő azonban nem az a típus, aki feladja. EU-pályázaton indult, hogy korszerű berendezésekhez jusson, de azt elbukta. Végül Csecsenföldön kötött ki, egy ott felszámolt gyárban szerezte be azt – az egyébként ausztrál eredetű – gyártóművet, amellyel technológiát váltott, és áttért az Európában egyedülálló száraz préselési eljárásra. A régi Hoffman kemence még ma is üzemel, de a vezérlést, a felügyeletet automatizálta – eredeti szakmájába vág, tevékenyen részt vett a korszerűsítésben. – Én egy kicsi zöld ember vagyok, a környezetvédelem, a megújuló energiák felhasználása mindig szívügyem volt – indokolja meg, miért állt át a széntüzelésről a biomassza üzemanyagra. – Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy így az energiaköltségem kilencven százalékkal csökkent – egészíti ki földhözragadtabb érvvel is, miért hallgatott az idők szavára.
Bővült a termékskála is: az addig egyeduralkodó kisméretű tégla mellett megjelentek a hasított burkolattéglák, a rusztikus padlóburkolatok – a legjobbkor.

Válság ellen macskaalom
A válság már ott volt a fasorban, csak nem látszott az erdőtől. Márpedig a krízis legkevésbé az építőipart kímélte. – Gazdasági bajok esetén az építkezések száma visszaesik, a felújításoké azonban nem zuhan olyan látványosan; még nőhet is. A mi termékeink, a dísztégláink, burkolataink pedig renoválásnál ugyanolyan sokoldalúan használhatók, mint új építésekkor, szerencsére a forgalmunk is ezt támasztja alá egyelőre – enged betekintést üzeme válságkezelő programjába Daniel Birkett.
Bármekkora is legyen a baj, a kedvtelésből tartott macskák számának drasztikus csökkenésétől nem kell tartani. Egyáltalán nem erőltetett átkötés ez: a téglagyár közvetlenül kapcsolódik a házikedvenc-kényeztetéshez. A kisterenyei téglagyár saját bányájából nyert agyagból ugyanis kiváló minőségű macskaalom készíthető, arra pedig várhatóan mindig lesz kereslet. A virágágyások nedvességtartalmát tökéletesen szabályozó kerti kerámiagranulátumra is talán, ennek kelendősége sincs egyenes arányban az államháztartási hiány vagy a GDP alakulásával. Utóbbi termékek forgalmazáshoz csomagolóüzem épült, az értékesítés elindult, és szépen fejlődik.
Egy téglagyár gyártókapacitását természetesen nem lehet teljes egészében átállítani alternatív és kiegészítő termékekre, de Kisterenyén minden készen áll arra, hogy újra teljes mellszélességgel a kevéssé profilidegen prodoktumok felé forduljanak.
Egyszer talán már csak kinyújtózik végre ez a elmacskásodott gazdaság.