ÁhÍtat, érzelem és nemes egyszerűség ölelkezik Makovecz Imre jellegzetes-szép épületeiben. A Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett építész, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke nemcsak fából és kőből, de lelkének természetes anyagaiból, a mások iránti érzékenységből, meditatív népművészeti forrásokból, történelmi hagyományokból, környezeti és szociális elemekből is építkezik. Amellett, hogy sok szép családi házat is tervezett, művészetének lenyomatait ott találjuk számos egyéb helység mellett Sárospatakon, Csengeren, Csíkszeredában ugyanúgy, mint a Sevillai Világkiállítás magyar pavilonján, de megnézhetjük példának az egyik legújabb művét, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lenyűgöző Stefaneumát is Piliscsabán. Cégét, a Makonát Óbudán építette fel.
– Mi az, amit különösen szeret ebben a nagyon régi városrészben?
– Ez valójában nem Óbuda, hanem Buda, az Árpádok idején Buda vára volt itt. Szerettem volna az itteni földből kiásott köveket beépíteni a készülő házba, azonban általában, ha a földmunkák során ilyen köveket találnak, elviszik innen és egy múzeum kőtárában helyezik el.
– Mégiscsak látok beépített régi köveket ebben a házban.
– Igen, ugyanis sikerült Óbuda egy másik részén, egy huszonöt?harminc éve elhagyott telken, szemét- és törmelékhalom között ilyen köveket találnunk. Régi római maradványokat, faragott oszlopfejeket és újabb, szecessziós faragásokat is. Az oszlopfőkről később kiderült, hogy azok a budai Várból származnak, a rekonstrukció során egyszerűen kidobták őket. Darabonként megvettük a köveket, és beépítettük a házunkba. Amiből aztán lett egy kis balhé, mert az akkor még létező Kurír című bulvárorgánum azt hazudta: ez a Makovecz szétlopta történelmi értékeinket.
– Lehet-e az itt élő emberek igényességét fejleszteni úgy, hogy összekötődjön a múlt a jelennel, hogy valamiképpen nemeset, egyszerűt építtessenek?
– Ez elég nehéz dolog. Hiszen a legtöbben itt Óbudán lakótelepekbe kényszerültek, az óbudai polgárházakat pedig negyven éven keresztül hagyták tönkremenni. Leverték a díszeket az épületekről, és a néhai római település fölé tízemeletes, a Szovjetunióból hozott lakótelepeket emeltek, amelyben egy négyszemélyes lakás először 53, azután 51 négyzetméter lehetett összesen. Meg volt szabva, hogy a konyha 145 centiméter széles, ebből 55-öt elvesz a beépített bútor, amely öt egység lehet. Az ötödik elem a fal mellett a kamraszekrény, amely fönt és lent egy-egy hússzor-húszas kerámiaszellőzővel van ellátva. A hő- és hangszigetelés nincs megoldva a házban, és a távfűtővezetékeken keresztül elárasztották ezeket a lakásokat a csótányok. Ezt tudta nyújtani a városba kényszerített százezreknek a megvalósult szocializmus. A lakótelepi közterületek nemigen alkalmasak a gyerekek tartózkodására. A kulcsos gyerekek csak kóvályognak, és egymást pusztítva próbálnak megküzdeni a létezéssel. És ezeket az embereket, akiket gyökértelenné, útnélkülivé tettek, ezeket az embereket azzal megterhelni, hogy miért nem építenek maguknak elegáns és szép házat – blaszfémia. Békén kell hagyni őket, illetve segíteni, hogy esetleg ki tudjanak kecmeregni ebből a világból. Amerikában, Stockholmban, Kölnben a saját szememmel láttam, hogyan alakul ezeknek a lakótelepeknek a sorsa néhány évtized után. Nem fizikailag mennek tönkre, hanem szellemileg, erkölcsileg pusztulnak le. Tudniillik, ha a lakáspiac már olyanná válik, hogy a lakótelepi lakás egyre kevésbé eladható, akkor úgy mennek el onnan, hogy már nem költözik oda senki. És akkor a deviánsok költöznek oda. És ilyenkor súlyos konfliktusok robbannak ki a deviánsok és a még ott lakó nem deviánsok között. Kölnben például mindennaposak a botrányok, és gyakran feketeruhás rohamrendőrök ütnek rajta a randalírozó csoportokon. A normális emberek egyszer csak pánikszerűen kezdenek kimenekülni a lakótelepekről. A végén fölrobbantják az egészet, és dombot csinálnak a helyén, mert még elvinni sem érdemes az anyagot.
– Kevés az olyan építész, aki nagyobb összefüggéseiben tud a saját hivatására tekinteni. Önt milyen hatások érték, hogy rádöbbent ezekre az összefüggésekre?
– Ehhez az kellett, hogy az embernek az apja ne hazudjon, és az anyjának a szíve ne legyen odvas. Arra volt szükség, hogy amikor egyik napról a másikra elnémult a környezetében a parasztudvar, amikor elvitték a malacot, a kocsit, lássa, megértse az emberek fájdalmát. Az őszinteség, a humánum az építész mai gesztusaiban is jelen kell hogy legyen. Sokféle példa állt előttem, és nemcsak a Kós Károly-féle magyar. Ahhoz, hogy az embernek itthon reális legyen az igyekezete, hogy magas színvonalú munkát végezzen, ahhoz rá kell látni arra a környezetre, amelyben él. Impulzusokra van szüksége. Arra a világban sok helyen jelen lévő szemléletre, amelyik – akár Frank Lloyd Wright-ra, vagy Rudolf Steinerre, vagy Gaudira gondolok – azt vallja, hogy az építészet olyan munkaterület, ahol az emberi környezetet hozzák létre, és az emberi környezetet nem szabad úgy kialakítani, hogy független legyen a természettől és az ember természetétől. De az embernek attól a sajátos természetétől sem lehet független, hogy emlékezni tud a múltjára, és a jövőre vonatkozóan is vannak víziói. Mert ebből a kettőből alakul ki a harmadik, a szinte megfogalmazhatatlan jelen. Amelyikben élünk és dolgozunk. Sajnos, ebben a világban, ahol elsősorban a multinacionális cégek háttérérdekei érvényesülnek, ahol a pénz a legfontosabb, ott a természetközeli és emberi felfogás nemkívánatos. Az kívánatos, hogy az általános pénzügyi-ipari lobbik és a nyersanyagérdekek érvényesüljenek. Gyorsan amortizálódó, romló, nem tartós házakat emelnek, hogy újabb és újabb beruházásra, anyagfogyasztásra legyen szükség. De nem hiszem, hogy a mai korra jellemző kell hogy legyen ez a végét járó, romantikus high-teches világ. – Ön ezzel a világtendenciával szemben mindig a saját egyéniségét igyekszik érvényesíteni. A családi házak tervezésénél hogyan indul el? – Soha nem a férfiakkal szeretem megbeszélni, hogy milyen legyen a ház, hanem a nőkkel. Mert nem hazudom le, hogy természetes módon a családfő nem a férfi, hanem az asszony. Csak a gyenge és hiú férfiak állítják ennek az ellenkezőjét. Ez egy mese. Az asszonyok tudják pontosan, hogy a családnak hogyan kell élnie, minden apró részletében. Ezért tehát én nem kezdek hozzá családiház tervezéséhez úgy, hogy előtte az asszony meg nem mondta és le nem rajzolta, hogy mit akar. A legtöbben úgy indulnak el: itt vagyunk mi, itt legyen egy háló, itt fürdőszoba, itt a konyha stb. – és lerajzolnak egy napraforgót. Amelynek a közepében vagyunk mi, az emberek. A család. Hogyan is nézett ki a hármas osztású parasztház annak idején – Középen vagyunk mi (mi, mármint az asszony), mondták-érezték eleink. Ott van a kemence, ott van a főzőalkalmatosság, ott van egy fekvőhely, a kemence alatt még a kiscsibe is elvan a kotlóssal, van előtte pitvar, egyik oldalon a tisztaszoba, a másik oldalon vagy még egy szoba, vagy a kamra. De közepe van a lakásnak. A modern lakás milyen – Ott az előszoba van középen. Ahol hasra esel a cipőkben, ahol keresztbe fekszik a gonosz esernyő, amelyik elválaszt, nem összehoz. Én általában azt szorgalmazom, hogy legyen egy lakó-előtér, és abból nyíljon a többi helyiség.
– Azonnal a családi élet közepébe lépjünk?
– Igen. Így valósulhat meg a család igazi, szeretetteljes életformája. A modern építészet a húszas évek kezdetétől, noha azt hangoztatta, hogy szociálisan érzékeny és baloldali, valójában irracionális lakásokat tervezett. A nagypolgári lakások mását adta oda a szegényebb embereknek. Sarah Berhard bécsi nagypolgári lakásának – amelyben volt egy keskeny, hosszú előszoba, volt egy külön cselédbejáró, és a szobák az előszobáról ágaztak le – a zsugorított mása lett még a lakótelepi 51 négyzetméter is. De még katasztrofálisabb, hogy ez a minta a hatvanas években megjelent családi ház formájában is. A bejárat hátul van, tehát a tulajdonos a saját cselédjeként jár be a házába. És belül balra a konyha, jobbra a fürdő, az utca felé két szoba, és mindegyik helyiség el van választva egymástól. Amikor a lakók rádöbbennek a lakhatatlanságra, először is betonvasból és hullámműanyagból hozzátoldanak az épülethez egy tornácot, aztán kezdődnek az egyéb toldozások-foldozások is.
– Akik kikerülnek a lakótelepről, milyen házakat terveztetnek?
– A szegényebbek azt mondják például: soha többet szűk konyhát nem akarok. Lakókonyhát akarok, ahol a barátokkal is le lehet ülni enni és beszélgetni. A szobák legyenek nagyok. Tehát az emberek hiába kaptak negatív tapasztalattömeget, ha az ember segít nekik, az érzéseikben, a bennük élő ősi, természetes igényeikben és vágyaikban nagyon normálisak. A módosabbak az égvilágon mindenfélét csináltatnak. Pagodát, tüzép barokkot, az oldalán kiugró szaletlivel ékesített kanárisárga csodát. Pedig az óbudai önkormányzat derekasan küzd azért, hogy valamiképpen finomabb egységet teremtsen. Ez azért sem könnyű, mert se a kerületi, se a falusi, se a városi főépítészeknek nincs igazán hatalmuk. Ha egy építési tervet úgy adnak, be, hogy az a vonatkozó előírásoknak megfelel – azt, hogy ronda, sajnos nem lehet kifogásként mondani – , ki kell adni az építési engedélyt.
– Az építészek mennyire segítik az elindult kedvező folyamatokat?
– Én ebben nagyon szigorú vagyok, aki építész, az segíti, de akiket csak annak hívunk a végzettségük szerint, azok csak pénzt keresnek. Ilyenek sajnos még elég sokan vannak. A műegyetemen egyelőre az építészetnek csak a műszaki összetevőit tanítják.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások