A veszprémi vár területén a nemrégiben felújított Dubniczay palota fogadta be Magyarország legátfogóbb építésikerámia-gyűjteményét. Nemcsak tégla- és tetőcserép-kollekció (utóbbi latin elnevezéséből – tegula – származik a „tégla” szó), de a kialakításkor felhasznált téglaalapú járólapok és burkolóanyagok is hirdetik itt a hétköznapok művészetét. S mindezt nem csak egy érzékre hatva: a látásukban korlátozottak és a vizuális élményt elégtelennek találók számára tapintósarok is létesült.
2006 augusztusa óta, három éve működik mai formájában a Tegularium; egy EU-projekt segített a palota újjáépítésében, ennek elkészülte után kapta meg mai kereteit. Bár a fenntartására fordítható büdzsé szűkös, a múzeum igazgatója, Lovassy Klára lelkesedése sokban pótolja az anyagiakat. A gyermekprogramok keretében, vagy hírességek (írók, művészek, politikusok) aláírásával helyben készített háromnegyedes nyerstéglákhoz a kőszegi téglagyárból, kocsija csomagtartójában hordja az alapanyagot, és ugyanígy szállítja vissza égetésre az egyedi műveket. (Illetve ez a missziója most szünetel: a kőszegi üzem is leállni kényszerült, remélhetőleg csak rövid időre.)
A tégla, bár felülete általában rusztikus és matt, hű tükröt tart a történelemnek éppúgy, mint a jelennek; és csillogni is képes, noha nem hivalkodó. Nem örök, de szinte időtlen: a ma, modern gyártósorokról lekerülő luxus falazóblokk felismerhetően rokona a háromszáz évvel ezelőtti darabnak, a ma is jól ismert és széles körben alkalmazott kisméretű tégla pedig összetéveszthető lenne a negyed évezreddel ezelőtt gyártottal, ha utóbbi nem lenne szebb és egyedibb.
A legkorábbi bélyeges tégla 1649-ből, a legfrissebb 1944-ből származik. A címeres, betűjeles, monogramos példányokból kirajzolódik a história, és nemcsak a természetes építőanyag gyártásáé, de nemesi családoké, tájegységeké, városoké, templomoké, téglagyáraké is. Időrendben, egyesével követhetjük végig például a győri várkapitányok lajstromát a monogramjukkal ellátott építőelemek alapján, csakúgy, mint az Eszterházy, a Batthyány, a Széchenyi vagy a Benyovszky famíliák agyagba rótt annalesét. Kemence égette maradandóra a téglagyári munkásnők egymás közti üzenetváltását arról, hogy Marika a hármas présnél átveheti a reggelijét, de azt is, hogy Sopron város hű maradt a hazához az 1921-es népszavazáson; a Pozsonyban készült, kettős címeres, német felíratú darab a valamikor példaszerűen működő Duna menti államalakulat sokszínű egységének állít emléket, hogy csak néhány exemplumot ragadjunk ki.
A kiállítás igazán mindenkihez szólni kíván: a mozgássérülteket lift segíti, hogy lejussanak a gyűjteménynek ténylegesen helyet adó pincébe (ahová egyébként természetesen téglagrádics vezet). Lovassy Klára tárlatgazdaként (szándékosan nem írunk „idegenvezetőt”: a látogatókat az első pillanattól kezdve az otthonosság érzete hatja át – a kiállítás tárgya, a tégla és a cserép minden épített környezetben szocializálódott embernek ismerős) olyan dimenziókat mutat meg az égetett agyagról, amelyeket korábban talán sejthetett a laikus, de a kapott empirikus és ténybeli pluszok alapján legszívesebben leverné a lényeget elfedő vakolatot a házáról, amelyben él.
Javulhat-e az építőipar múzeumának helyzete?
A magyarországi múzeumok gyakori sorsa sajnos a veszprémi Magyar Építőipari Múzeumot sem kerülte el, az állami támogatás és a pályázatokon nyerhető összeg alig fedezi a túlélést. Pedig a látogatók száma évről évre nő, és az üzemeltetők mindent megtesznek, hogy minél többek számára csábítóvá tegyék a múzeumot.
A kiállítás nem csupán a Veszprémben járó turisták számára adhat maradandó élményt, megtekintését érdemes lenne az általános iskolai, de akár a szakoktatásba is beépíteni.
A Magyar Építőipari Múzeum igazgatójának, Gy. Lovassy Klára építőmérnöknek, a múzeum életben tartásáért és működtetéséért végzett munkájáért, 2008-ban a Város- és Faluvédők Szövetsége (Hungária Nostra) Podmaniczky-díjat adományozott.
Ráday Mihály
Hozzászólások