A Príma Primissima közönségdíját az idén dr. Papp Lajos szívsebésznek ítélték. A Széchenyi- és Magyar Örökség-díjas professzor, tanszékvezető egyetemi tanár, akadémiai nagydoktor, Európa egyik legkorszerűbb intézményének, a Pécsi Szívgyógyászati Klinikának az igazgatója. Itt napi 30-40 ember életét mentik meg, olyan természetességgel, mintha egy pohár vizet adnának nekik. Műtéteinek sikerszázaléka világviszonylatban is kiemelkedő.
A professzort, aki a legjelentősebb családi örökségként tartja számon az erkölcsi tartást, 1996-ban az Év embere díjjal tüntették ki. A cím, amelyet a cambridge-i Életrajzi Társaság adományoz a kiválasztottaknak, olyasmi, mint az emberi tisztesség és elkötelezettség becsületrendje. Ezt megelőzően Észak-Karolinából, az Amerikai Életrajzi Központból az „Ötszáz befolyásos vezető” cím viselésére is jogosultnak tartották. Tagja lett annak az elitcsapatnak, akik munkájukkal, tisztességükkel valamiképpen befolyásolják századunkat, alakítják a világ arculatát. Világelsők.
Papp professzor napi három-négy óra alvással és egyszeri étkezéssel beéri. Boldogan számolja, hogy ezzel eddig hány évet nyert. Bár édesapja végakarata után megfogadta, hogy fölszámolja önpusztító életmódját, azonban – tapintatosan fogalmazva is – nem egészen sikerült neki.
Háza az Arany-hegyen áll, amelynek neve onnét ered, hogy valamikor az itt termő szőlők adták Pécs legtüzesebb borát. Valójában a ház nem is áll, inkább megbújik a föld alatt. Bioház lévén jó barátságban van a természettel, mondhatni nagyszerű harmóniában.
– Aranylóan süt a nap ma is, mint mindig ezen a hegyen, de szőlő már sehol – mondja a doktor úr. A vízfolyások szép lassú halálra ítélték itt a szőlőtermelést, mivel teljesen lemosták a talaj humuszrétegét. Fontosnak éreztem visszaadni a természetnek, ami az övé. Így a ház tetejére visszakerült a kiásott föld, fű, fák és a bokrok is. Nem romboltuk a vegetációt, és megvalósítottuk a „visszatérés a természetbe” ideáját. Szakrális térnek gondolom ezt, ahol most élek, mert nemcsak falak és tárgyak vesznek körül, nemcsak egyszerűen az anyagi világ, hanem sugárzó jó szellemi erők jelenlétét is érzem.
„Bármikor jössz, itt mindig segítséget, és szeretetet kapsz." – olvasom a terméskő falában egy táblán. Dr. Albert Schweitzer gyönyörű mondata hirtelen szeretettel tölt fel. Egy ugyanilyen táblára a ház létrehozóinak nevét vésték föl: Dévényi Sándor építészmérnök, valamint Papp László, Skrobák László társalkotók, és Vér Tibor kivitelező.
A garázsba vezető teret nem védi kerítés az utcától, és minden négyzetcentiméterét terméskővel burkolták: a zászlótartó csigaformában emelkedő talapzatát és a támfalakat. Három alakos, fából faragott szobor áll a kőbe vésett ülőfülkék fölött: anya és apa, védőn hajol gyermeke fölé. Ha gyalog jönne föl valaki a városból, itt kifújhatja magát.
A professzor a kertbe nyíló alacsony vaskaput – régi módi szerint – kulccsal nyitja, és amint belépünk a különös birodalomba, elképesztően szép látvány tárul elénk: Jézus kínzatásának, szenvedésének, keresztre feszítésének kálváriája. A stációk mellett meredek a házhoz vezető út. A kerámia ábrázolásokat faragott kopjafákba zárták. A út másik oldalán egyszerre kerek tér rajzolódik ki, míves munkával faragott kövekből építve, középpontjában kényelmes, nagy karosszékkel.
– Ezt közösségi térnek nevezem – állít meg a professzor – de igazából amfiteátrum, mert az ókori görög színházépítészet törvényei szerint készült, bár nem színházi előadásokra használjuk. Közös, nagy beszélgetésekre jövünk itt össze; a beszélőszékből – szembefordítva a hallgatósággal – az előadó minden szavát a legtávolabbi ponton hallani, mégha suttog is.
– Sok vendége lehet olykor a professzor úrnak.
– Nemcsak olykor jönnek sokan hozzám, hanem mindig sokan vagyunk, mert feladatomnak tekintem, hogy egyfajta szellemi műhelyt teremtsek itt. Ezért igen gyakran, és igen sokan fordulnak meg ebben a házban.
A kecses és törékeny angyal a ház koronája. Nem szokványos alakban. A középpontban, a legmagasabb helyen áll, kitárt szárnyaival védi a házat és lakóit. A professzor egyik leányának, Katalinnak a kedvenc kisplasztikáját nagyította föl a szobrász. Mellette haladunk el, és mögé érve a ház tetején sétálunk a zöldben. Évelő bokrok körülöttünk, előttünk friss fából ácsolt harangláb. A professzor úr megkondítja a harangot. Érces hangja szétterül a környéken, és leszalad az Arany-hegyről.
– Szokásom ez, ha kedves vendég jön hozzánk, így tudatom a környezettel.
Érdekes egy ismeretlen ház tetején sétálni, vastag, puha fűben, rügyező bokrok között. A körpanoráma részletesen és színesen rajzolja elénk az öreg várost. Nemcsak a látványt, de a levegőt is falni lehet. A házat takaró földbúrát csupán egy épület töri át: a zöld kertet középen megbontó toronyszerű építmény. Ez a többszintes könyvtárszoba teteje. Szimbólumnak sem rossz. A magasból kirajzolódik a kerti medence formája: hatalmas szív, kék mozaikból…
– Hogyan és mikor határozta el professzor úr, hogy házat épít?
– Ott, azon a teraszon született a gondolat, ahol az unokabátyám lakik – mutat a fölöttünk álló házra. Augusztusi csillagfényes éjszaka volt, a levegő telve a sarjúfű illatával. Ez a kis légáram, ami itt mindig jelen van, a nyugati Mecsekből érkezik, és akkor tömény gyümölcsillatot hozott. Az erkélyről lenéztem a telkünkre – akkor még szőlő volt rajta, kicsi présházzal. Egy pillanat alatt megfogant az ötlet. Lerohantam és megálmodtam a házat. Ez 1998-ban történt, és egy év múlva hozzáfogtunk a tervezéshez. 2002-ben készen állott. Fontos tudni, hogy a feleségemmel korábban mindig úgy gondoltuk, nem fogunk soha letelepedni, nem építünk házat. Pesten laktunk, nagy lakásban, onnét jártam Zalaegerszegre és Pécsre. Az évnek mind az ötvenkét hetében így éltem; három-négy nap Zalaegerszeg, egy-másfél Pécs, kettő Budapest. Három otthonom volt akkor, és mindig hazaérkeztem.
A ház főbejárata szinte nem is ajtó, hanem keretezett teljes üvegfal. Azonnal a nagy nappaliba lépünk be, ahol valamiféle lovagi világ hangulata uralkodik. A hatalmas asztal körül székek; napot és holdat ábrázoló támlákkal, nők és férfiak szokták körülülni. A nappalival egy térben, annak folytatásaként, a félköríves könyvtárszoba következik. Csigalépcső vezet föl, felső része áttöri az imént bejárt földbúrát. A falakat terméskő borítja, azokon furcsa kontraszt a finom, cizellált munkával készített sok szép műtárgy. A beszélgetéshez itt telepszünk le a könyvtárszoba alsó szintjén, a leggyakrabban forgatott könyvek társaságában. Szemben Hamvas Béla összes művei és Márai kötetek, képzőművészeti albumok, és a magyarság őstörténetével foglalkozó szakirodalom. Följebb a könyvek között feszületek, a professzor kedvenc tárgyai. Krisztus a kereszten, ami az őskereszténység óta az emberi szenvedés szimbóluma lett. A gyűjtemény darabjai szétszórtan, minden szobában föllelhetők.
Ha valaki, a szív világhírű sebésze, aki naponta kezében tarthatja a beteg szíveket, bizonyára jól ismeri az emberi szenvedést. S mint a magyar nyilvánosság jól megtanulhatta annak idején, ő személyesen is bejárta a lelki szenvedés, a gyötrelem, a megaláztatás minden fázisát. Olyannyira, hogy bár a Teremtőbe vetett erős hitét ezerszer megvallotta, de hogy nem hihet a túlvilági pokolban, azt is. Mivel itten van az a földön.
Röviden csak ennyit: Budapesten, 1993-ban, a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Szív-és Érsebészeti Klinikája igazgatójaként tapasztalhatta meg e földi poklot, mivel átlátta, és föltárta a szívbetegek ellenében ható visszaéléseket a klinikán, és a viruló korrupciós játszmákat az egyetem magasabb régióiban. Kipenderítették igazgatói székéből, és még a szívműtétektől is eltiltották. Zalaegerszegre száműzték, az ő Gulágjának szánva a messzi várost. A korabeli sajtó összeférhetetlenségéről és alkalmatlanságáról zengett. Én azon csodálkozom, hogy láthatóan nem hagyott nyomott benne ez a korszak, hacsak a végtelen szeretetet sugárzó lénye nem az a nyom.
Az emberi szenvedésről a húsvétra terelődik a szó. A legszebb keresztény ünnepre, mert feltámadással zárul. Kár, hogy a mi nemzetünk számára nem hozta még el a feltámadást. És a prof idézi máris Wass Albert gondolatait a „Nagypénteki sirató" című verséből: ez az ünnepkör gyönyörű, az euró-atlanti kultúrkörben élő emberek számára. De mi magyarok sajnos – ahogyan azt szegény bujdosó költőnk mondja -, „nagypéntekes nemzet” vagyunk. Évszázadok óta csak nagypéntekig jutunk el, és nincs húsvétunk soha, nincs feltámadásunk. Miért is – A Golgotán három kereszt van, de mi ötszáz éve hol a jobb, hol a bal kereszthez térdelünk, és sohasem a középsőhöz. Fél évezrede jobb- és baloldalira szakad a nemzet. Mindig ketté. A gyűlölség, a hatalomvágy, a vallási meggyőződés, a származásbeli különbség, és még sok más szakító erő, lehetetlenné teszi, hogy húsvétra ébredjünk, feltámadásunkra. Krisztus a szeretetet hirdette, s ezzel új korszakot nyitott az emberiség történetében; „Új parancsot adok néktek, – idézi János evangéliumából – Szeressétek egymást! Amint én szeretlek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Akkor lesz húsvétunk, ha elfogadjuk ezt a parancsát, és beteljesítjük.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások