Három művész egy háromtagú családban. Ahányan vannak, annyifelé akad dolguk, a karácsony azonban szent dolog náluk is. akkor nem vállalnak munkát, és néhány napra édeshármasban bújnak el a világ elől. Idén első alkalommal balaton-felvidéki házukban töltik az ünnepeket.
Angyali szerencse, hogy mégis sikerült e három embert azonos időpontban, egy asztalhoz leültetni. Először Failoni Donatella zongoraművésznőhöz fordulok, akinek édesapja az olasz Sergio Failoni, a Magyar Operaház karmestere volt.
– Milyen emlékeket őrzöl gyerekkorod karácsonyaiból –
– Mivel egyke voltam, és édesapám kétéves koromban meghalt, anyukám az ünnepekre mindig összeterelte a barátokat, nem akarta, hogy kongjon a ház az ürességtől. Bánki Zsuzsa színésznő, Jámbor László énekes gyakori vendégünk voltak. Számos alkalommal ott ült a karácsonyi asztalunknál Lamberto Gardelli is, hiszen édesanyám impresszárió volt, s ő szervezte a mester magyarországi fellépéseit.
– Érződött ezeken az alkalmakon némi itáliai szokás?
– Nem. Olaszországban nem volt igazán divat a fenyőfa, az olaszok nem akarják kivágni a fenyőket. Ott az a módi, hogy az udvaron álló fenyőt díszítik, és inkább a – betlehemi – szokásoknak hódolnak. Én például minden évben levelet írtam a Jézuskának, és könyveket kértem tőle. Egyszer viszont arra vágytam, hogy hozzon egy korcsolyacipőt az anyukámnak, hogy ő is jöhessen velem korcsolyázni. Szegény anyám hosszú ideig rótta a boltokat, míg szerzett magának egy cipőt –
– Gondolom, később már a lányod lépett elő elsődleges ajándékozottá.
– Alexandra születésével gyökeresen megváltoztak a szokásaink. Attól kezdve a karácsony ott van, ahol a gyerek van. Idén először a balatoni házunkban.
– Milyen lesz a fátok, és mi kerül az ünnepi asztalra?
– Minden évben kiválasztok egy színt, s azt favorizálom. A fenyődíszeknek egyeznie kell a csomagolópapír színével, sőt az adventi koszorút is azzal hozom összhangba. A hagyományos halételekből áll össze
a karácsonyi menü, a halászlét ugyanis
istenien tudom készíteni. Aztán lesz rántott ponty majonézes krumplival, és persze az elmaradhatatlan bejgli. A csengettyűt én tartom a kezemben, hat órakor szoktam asztalhoz hívni az egybegyűlteket.
– S te Alexandra, mindebből hogyan veszed ki a részed –
– Mindent megírok előre a Jézuskának, és karácsony este várom, hogy abból mennyi teljesül.
– Gondolom, ez kislánykorodban volt így, ma fiatal színésznő vagy. Csak nem azt mondod, hogy még mindig levelezel a Jézuskával?
– Miért – Hát nem ő hozza az ajándékot – Úgy döntöttem, ebből a szempontból nem vagyok hajlandó felnőni.
– És a családfő, Sándor milyen emlékekkel járul hozzá a karácsonyi hangulathoz?
– Kétvallású családba születtem: apám református volt, anyám katolikus, s mindez meghatározta a karácsony esténket is. Mindkét vallási liturgiát elénekeltük, éjfélkor mindkét templomba elmentünk, így módomban állt korán megszokni a másik ember máshová tartozásának tiszteletét. A Jézuskát én is sokáig elhittem, mert anyám kitűnő – előadó – volt. Nem az volt a fontos, hogy ki mit kap, hanem a gesztus. Az volt a hit, hogy ha nincsen egyénisége az ajándéknak, akkor az nem is ajándék. Emlékszem, egyszer kértem egy távirányítós autót, de még szenteste előtt elkezdtem kutatni utána a szekrényben. Pechemre megtaláltam. Egyrészről egy
világ omlott össze bennem, másrészről anyám iszonyúan megvert. Azt mondta: – Fiam, te most tönkretettél egy fantasztikus álmot. Az ajándékot természetesen nem kapod meg! – Nem is kaptam meg. Máskor a nagyszülőknél ért a csoda, ahol csak egy szál fenyőgally és egy gyertya jelezte az ünnepet. Nekem ez sokkal jobban tetszett, mint a három méter magas fák, hiszen egy kis fény adott esetben jobban világít, mint több száz égő. Nem is szólva arról, mennyire sajnálom a fákat! A karácsony ugyanis attól igaz, ha nem pusztán formalitás.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások