A fővároshoz közel lakik Für Anikó. házának kapuját sarkig tárja, úgy fogad, s tessékel minket befelé, majd kifelé, a kertbe. Ezúttal ugyanis a zöldterület a téma. A kert, a föld szeretetét nagymamájától kapta örökül, aki annak idején Szatmárnémetiből jött át, s abban reménykedett, hogy hamarosan kertes házba költözik. Ám a sors úgy hozta, hogy szinte ki sem mozdult a Király utcából, haláláig.
– Azt hiszem, genetikailag kódolódott belém a kertes ház utáni sóvárgás – mondja Anikó. – És három évvel ezelőtt a sóvárgásból valóság lett. A párommal sokáig a hobbink volt, hogy elindultunk háztűznézőbe azzal a felkiáltással: – Na, nézzük meg, mit nem tudunk megvenni!” Láttunk borzalmakat, láttunk gyönyörűségeket, ezen a környéken is többször jártunk ebben a kisvárosban. Azt hiszem, az ötödik próbálkozásunkból lett valóság. A többinél nem dobbant ekkorát a szívem. Ezt megláttam és megszerettem. Bár a ház iszonyúan nagy átalakításokat igényelt, de a kert átriumos hangulata megfogott. És ami elég fontos, hogy egy zuglói lakás árából belevághattunk.
– Mielőtt elindulunk kerttűznézőbe, hogy minden fűszálat és bokrot, cserjét és fát megcsodáljunk, valami azt súgja nekem, hogy nem te tartod rendben ezt a birodalmat.
– Sokszor én is rámozdulok, például a locsolás abszolút az én reszortom. De van egy fogadott öcsém, Krisztián, aki elvállalta a kertész szerepét. Szerepvállalását az teszi igazán hitelessé, hogy valóban az. Szívesen segédkezem körülötte.
Közben elhelyezkedünk a kényelmes, óriási szaletliben, amely követi a ház ívét, és Anikó remekműve. Az asztalon meleg pogácsahegyek, hideg ásványvizek. Hirtelen azt se tudom, hova nézzek, mihez nyúljak. Ha kimegyek a szaletli szélére, balra egy templomtorony látványa és harangjának ritmikus bongása nyugtat, ha beülök a szaletli mélyébe, az elém táruló kert látványa tesz valami hasonlót. Fotós kollégáim, miután kiujjongták magukat, nagy rámolásba kezdenek.
– Bővítsd ki lexikális tudásomat a növényekről!
– Bár felírtam a latin nevüket, és el is határoztam, hogy egyszer bemagolom, de ez még nem történt meg. A kertről elöljáróban annyit, hogy a java már megvolt, tehát a növények többsége nem az én – művem”. Két nyírfánk csak annyiban hasonló, hogy mindkettő az ég fele tör. Az orgonabokorra azért vagyok büszke, mert nekünk dúsult, nekünk szépült. Tavaly még csak egyetlen kis virág termett rajta, nézd meg, idén mi lett belőle! Minden jel szerint jól érzi magát.
– Jut eszembe, attól tetted függővé a fotózást, hogy mikor nyílik a – Ne haragudj, nem tudom micsoda.
– – a peónia. Azok a nagy, fehér virágú bokros csodák. Kicsit hasonlítanak a pünkösdi rózsára, de a száruk más. Szépségük különlegességét fokozza, hogy csak egy hétig virágoznak. Így aztán sokkal jobban és gyorsabban kell szeretni őket.
(Hiába a tanítás, továbbra is folyamatosan lerózsázom a peóniákat, túl lassan válik belőlem arborétumszakértő. Ezúttal is elnézést kérek valamennyi peóniától.)
– És mi ez a sárga bokor?
– Na most villogok, mert annak csak latinul tudom a nevét: Kerria japonica. Mellette a tűztövis, amellett az aranyeső. De rengeteg lila íriszünk is van. Nemkülönben varjúháj, borostyán, fűzfa. Meg kéktobozú fenyő, ez valami nagyon nagy ritkaság. De vannak egyszerű tujáink is. Ez itt rózsalonc, nem túl hétköznapi; úgy tudom, ez volt Jókai Mór kedvenc virága.
– Egyszerűbb volna felsorolni, hogy mi nincs ebben a csaknem botanikus kertben. Amit örömmel felismerek, az a cseresznyefa. Meg a szomorúfűzfát is ismerem. Vele lelki rokonságban vagyok.
– Ki kell hogy ábrándítsalak, mert az csak fűzfa. Nem szomorú. Tudod, az előző tulajdonosnak az volt a hobbija, hogy amerre járt a világban, mindenhonnan hozott valami cserjét. Így aztán itt a fűzfa se szomorú, a díszmák sem, a díszpipacs szintúgy, a díszmentáról és a rododendronról nem is beszélve. Ez utóbbi meg direkt jókedvű, ugyanis Kiss Maritól kaptam.
– És mi az, amit ti tettek hozzá?
– Egy picinyke diófát, ami most erősödött meg, fügefát, eperfát, japán birset, rózsákat, hortenziát, narancsfát. Ez utóbbit ugyan bentről hoztuk ki, de nézd meg, jön rajta a termés!
– Ha leltározni jöttem volna, nyugodtan kifogásolhatnám, hogy vízililiomod egy szál sincs!
– Lesz. Van a kert végében egy medenceféle, amelyben jövőre, ha Isten is megsegít, az is lesz. Békák már vannak hozzá. Tudod, most a saját bőrömön érzem, amit eddig mindig csak másoktól hallottam: egy kertes házat befejezni sohasem lehet, legfeljebb abbahagyni.
– De a szélkakas biztosan a te hozadékod.
– Igen, azt Szabó Pisti barátomtól kaptam. Amit még megtartottam a régiektől, ez az érdekes görögdinnye alakú és nagyságú kő.
– Ez az asztal, ha beszélni tudna, mit mondana?
– 1825-ből származik és Tiszakécskéről hoztuk ide. Felújításra vár szegénykém, de majd, majd, majd – Mióta itt lakunk, többen voltak nálunk és ettek rajta, mint a zuglói lakásunkban valaha. A szaletli lett a fő helye a háznak. Imádom a nyári esőt, ahogy kopog a fejem fölött, én meg itt ülök és hallgatom. Ez felér egy varázslattal.
– És milyen házi madarakat szelídítettél magadhoz – Elég sokan lehetnek, mert anynyit csivitelnek, hogy majd alig győzöm visszahallhatni a magnón.
– Csalogányok, rigók, verebek, cinkék, rozsdafarkúak a fő kosztosaink és egyben – hanghordozóink”.
– Eldorádóban érezheti így magát az ember. De ez még annál is jobb: ha megunod, odakint, húszméternyire a civilizáció vár.
– Igó Éva kolleganőm fogalmazta meg legjobban a kertes ház hátrányát. Azt mondta: – Megszereted, és nem akarsz majd sehova elmenni onnan!”
Jelentem, ez nap mint nap megtörténik velem. Ahányszor hazajövök, mindig elérzékenyülök, és azt kérdem: istenkém, hogy érdemeltem ezt meg?
– Egyetlen szót sem beszéltünk még a kert maradék felületét beborító pitypangról. Pedig virágzik.
– Hagyom élni. A természet része.
– Mondd, a nagyikád megélte, hogy anyaföld lett a talpad alatt?
– Annyira sajnálom, hogy már nem lehet velünk, pont ő, aki miatt az egészre annyira vágytam – Akitől a föld utáni vágyam ered. Anyukám viszont imád itt lenni.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások