Ki ne kapná fel a fejét Fenyő Miklós énekes, zeneszerző, szövegíró nevének hallatán. Az általa alapított Hungária együttes zenéjén generációk nőttek fel. Õ az, aki képes a folytonos megújulásra, arra, hogy meglepje rajongótáborát. Ugyanolyan lendülettel készül a Sportarénában rendezendő december 29-iki koncertjére, mint tíz vagy akár huszonöt évvel ezelőtt, amikor is a Hotel Menthol című nagylemezük dalaira rock and rollozott a fél ország. Amolyan kortalan, örökifjú ember, akinek lelke mindig gyermeki marad.
Ki ne kapná fel a fejét Fenyő Miklós énekes, zeneszerző, szövegíró nevének hallatán. Az általa alapított Hungária együttes zenéjén generációk nőttek fel. Õ az, aki képes a folytonos megújulásra, arra, hogy meglepje rajongótáborát. Ugyanolyan lendülettel készül a Sportarénában rendezendő december 29-iki koncertjére, mint tíz vagy akár huszonöt évvel ezelőtt, amikor is a Hotel Menthol című nagylemezük dalaira rock and rollozott a fél ország. Amolyan kortalan, örökifjú ember, akinek lelke mindig gyermeki marad.
Oly sok mindent jelent nekem ez a környék, Újlipótváros, ahol élek. Itt születtem, majd itt jártam óvodába, iskolába. Ez a néhány hektár volt a színtere a várépítéseknek a homokozóban, a focizásoknak, a házibuliknak, az első szerelemnek… Én nosztalgikus beállítottságú ember vagyok. Dacára annak, hogy az elmúlt évtizedek alatt sok mindent átalakítottak itt, mégis minden a múltat hordozza, és kedves emlékeket idéz fel bennem. A korombéli srácokkal komoly „grundéletet” éltünk. Ezek a gyerekkori kapcsolatok szinte rokonsággá váltak, tucatnyi élmény kötődik ehhez az egy négyzetkilométerhez. Érdekes módon akkoriban az volt a szokás, hogy csakis a velünk egykorú társainkkal barátkoztunk. Aki egy-két évvel fiatalabb vagy idősebb volt, azt már nem vettük be a brancsba.
1956 novemberében a szüleimmel nekivágtunk a nagyvilágnak. Keleti-pályaudvar – Kapuvár – gyalogosan át a határon Ausztriába az első faluig, azután Bécs, majd New York… Nyolcéves voltam akkor, és hatalmas kalandnak éltem meg az egészet. Amerikában és Ausztráliában egyaránt voltak rokonaink, így mindkét irányban próbálkoztunk, hogy Bécsből merre menjünk tovább. Végül New York felé nyílt szabad út. A megérkezésünket követően először a Manhattan Towers nevű huszonötemeletes szállodában laktunk. Egyszerű hely volt, ám tökéletesen megfelelt addig, amíg a szüleim munkát nem kaptak. Később Queensbe költöztünk egy háromszobás lakásba, ami addig ismeretlen volt számomra: Pesten egy egyszoba-hallos lakásban nőttem fel, ahol ötödmagammal laktam, a nagynénémmel, nagybátyámmal és a szüleimmel. A Queens-i lakásunk olyan igazi otthon volt, cselédszobával és hatalmas konyhával, benne fridzsiderrel. Akkoriban Magyarországon a nagymamám jégszekrénybe pakolta a jeget, és álmodni sem mert róla, hogy ilyen márkás hűtőszekrénye legyen. Külön szobám volt, saját Admiral televízióval. Míg idehaza egész álló nap egy autó gördült végig az utcánkban, mi nyugodtan fociztunk az úttesten, mígnem valaki elkiáltotta magát, hogy AUTÓ, felkaptuk a labdát, megbámultuk a kocsit, majd folytattuk a játékot, addig odakint a szüleimnek két autója volt. Ez ottani viszonylatban nem volt nagy dolog, de a magyarországi helyzet tükrében nekünk annak tűnt. Gyorsan beilleszkedtem az ottani világba, viszont nagyon rossz érzés volt, hogy a szüleim hozzám képest jóval nehezebben boldogulnak. Iskolába jártam, és három-négy hónap alatt megtanultam a nyelvet, de éreztem, hogy nem örökre költöztünk Amerikába. Egyrészről otthon benne volt a levegőben, másrészről pedig ismertem a szüleimet, folyton szó volt róla, hogy nem biztos a New York-i maradásunk.
Végül négy év múltával visszajöttünk Európába. Frankfurtban leszálltunk a repülőgépről, apám megnézte, hová megy az első gép, ahol angolul beszélnek, és máris úton voltunk Manchester felé. Nyolc hónapot éltünk ott, majd a szüleim meghozták a döntést: hazajövünk Budapestre. Visszaköltöztünk a kis lakásba a nagynénémékhez, és ismét pesti srácként rúgtam a labdát. Tizenhárom éves voltam akkor, és két osztállyal visszafokoztak az iskolában, azzal az indokkal, hogy nem tudok rendesen magyarul. Onnét kezdődött igazándiból az életem!
Huszonöt évesen megnősültem, és elhagytam a szülői házat, ami azt jelentette, hogy átköltöztem néhány utcával odébb a feleségem szüleihez. Nekik sokkal nagyobb és szebb lakásuk volt, és nekünk is jutott benne hely. Aztán az évtizedek során néhányszor költöztünk, de mindig csak pár háznyira.
Eleinte a feleségem szüleinek a lakása volt az irányadó, hogy milyen is egy otthon, így koloniál bútorokkal rendezkedtünk be. Tíz év múltával rájöttem, hogy nem érzem jól magamat az ilyen stílusú bútorok között, és teljesen átrendeztem a lakásunkat rock and roll stílusban, ami egy kicsit túl „erősre” sikeredett. Később váltottunk art deco irányba. Ez is egyfajta nosztalgia nálam, függetlenül attól, hogy közben divatba jött ez a stílus. Furcsa módon erős nosztalgiával bírok a szüleim gyermekkorának világába, pedig én ott nem voltam jelen. Úgy vélem, az ízlésünk folyamatosan változik, formálódik, de ettől függetlenül az otthon lényege az, hogy oda jó legyen hazamenni.
Én nehéz ember vagyok, mert hamar megunok dolgokat. Megőrülök azért, hogy megszerezzek valamit, aztán amikor már birtoklom, abban a pillanatban ötven százalékot veszít az örömöm az értékéből. Például tavaly a születésnapomra megleptem magam egy ezerkilencszázötvenhatos évben gyártott gyönyörű wurlitzerrel. Pontosan olyannal, amilyet kilencévesen láttam Bécsben egy presszóban. Emlékszem, csodás színe volt, szólt belőle a rock and roll, én pedig szájtátva álltam előtte. Amikor sikerült beszereznem egy ugyanolyan darabot, eleinte minden nap hallgattam. Azután eltelt három hónap, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem kapcsolom be.
Az életben kellenek az álmok, amelyekre vágyunk, legyünk tíz-, harminc-, vagy negyvenévesek. Van, ami örökre álom marad, és van, ami megvalósult álommá válik. Egy színes wurlitzerré, amely előtt valahol ott áll egy kilenc éves kisfiú, szájtátva…
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások