Az aranyzablát, gyémántpatkót nem tűrő korszaknak bizonyos értelemben már l994-ben vége lett, amikor Bubik István, a magyar színészvilág fenegyereke megtalálta igazi asszonyát és feleségül vette. Rémi Tünde néptáncos, a Honvéd Művész Együttes szólótáncosa.
Ezzel kezdetét vette az első önálló otthon megteremtésének korszaka, és a megszokottól eltérő ritmust diktált a boldog párnak. Életük azonban igazán csak néhány hónapja folyik más mederben, mióta megérkezett Réka, a gyönyörű fekete hajú, kék szemű baba. Ekkorra szerencsére a fészekrakók elérkeztek az utolsó simításokhoz, s a kicsi lányt különlegesen átalakított öreg pesterzsébeti kertes ház várta.
Tünde lénye leginkább Vörösmarty Mihály Tündéjére hasonlít, annak égi és földi mása. Kisbabáját átölelve emlékezik mindkettőjük első önálló otthonteremtésére:
– Én a nagymamánál laktam, István albérletben. Elképzelésünk nem volt, illetve csak annyi, hogy panelbe nem megyünk. Aztán Győrben a családom eladott egy telket, s az örökség feltétele határidőhöz kötött lakásvásárlás volt. István is pénzhez jutott, és keresgélni kezdtünk. Ide éppen ő jutott el: “Megtaláltam!” – állított be boldogan. Nem tartott tovább a keresgélés három hónapnál. Nagy dzsumbuj volt a kert, öreg úr élt itt egyedül az öreg gyümölcsfák között. Tetszett. Elég vadregényes volt. Nagy porta, hosszában három szoba, konyha, fürdő, vécé, kamra.
– Nagyon rossz állapotban?
– Nem. Nem volt elhanyagolt, nem rogyadozott. Először azt terveztük, kitakarítjuk, kifestjük és máris költözünk. Én már jártam ide súrolni a konyha kövét, de közbejöttek a külföldi turnék, sokáig nem értem rá. Azt hittem, sírva fakadok, amikor aztán hetek múlva megérkeztem a turnéból és viszontláttam a házat. Az egészből csak a falak álltak, leszedték a tetőt, padló helyett homokon jártunk. Nahát, ez lenne az én örökségem – Az történt ugyanis, hogy István találkozott régi barátjával, Detvay Jenővel, aki meggyőzte őt a ház teljes átalakításáról. Legalább három évig tartott a munka. Folyamatosan mindig csak egy-két szakember dolgozott itt, tehát nem is haladhattak gyorsabban.
– Tündének nem voltak kikötései?
– Nem volt semmi, mert István szándékával természetesen azonosulok, a barátja ízlésében megbízom.
– Mi pedig mindent részletesen megterveztünk Jenővel hisz nagyon egy húron pendülünk – veszi át a szót a házigazda -, hadd csodálkozzék az asszonyom, ha megjön.
Bubik István egy filmfőszerep forgatása közben – nehezen, bár szívesen – talált időpontot a fogadásunkra.
– A lényeg – folytatja, – hogy ez legalább nyolcvanéves öreg ház. Megkértem a mestereket, hogy a kibontott, használható anyagokat – ablakot, ajtót, gerendát, téglát, cserepet – építsék vissza, hogy a háznak lelke legyen. A felszedett régi hajópadlóból készült a konyhabútor, a fürdőszoba bútorzata és az előszobáé is. Az ajtók és az ablakok a régiek, alig egy-kettőt kellett cserélni. Isten tudja, hány festékréteget vakartunk le róluk. Palkó András asztalos-restaurátor, ez az “őrült” pestlőrinci mester, önálló alkotóművész minden kibontott fadarabot legyalult. Mintha saját magának dolgozna! Meg akart lepni, ami sikerült is olykor, mert nem győztünk vitatkozni. Hetekig marattuk a festékeket a gyönyörű fenyőfa gerendákról is, mert én bizony csak a natúr fát szeretem. Öröm volt látni, ahogy előtűnt az öreg, nyolcvanéves erezet. Lenolajkencével és matt lakkal kentük le, semmi mással. Hiába, a régit szeretem, a modernet nem! A kocsim is, az öreg bogár harminckilenc éves, életem első autója. A régiben benne a múlt s kicsit a magyar történelem.
– S mivel adott volt a padlástér, kínálta magát.
– Az ácsmunkát Funtek Frigyes színházi kollégám édesapja csinálta. A bevakolt gerendák nem látszottak. Jellegtelen épület volt ez, nem egy szép parasztház. Hét gerendát ki kellett cserélnünk, és a nappali is új hajópadlót kapott. A festék színét én kevertem, és én is antikoltam. Na, meg persze a kutyák. Örökké itt tipródnak körülöttünk. Amint látja, a nappali fölött – amit két szoba és a konyha egybenyitásából hoztunk létre – nincs beépítve a tető. A szabad gerendákon virágokat és a legöregebb tárgyakat tartjuk. De innen jobbra és balra beépítettük a padlásteret. Keskeny galéria – a “parancsnoki híd” – választja el egymástól a két egységet: jobbra a gyerekszakasz, balra a hálószobánk.
Meglepő, de a lépcső nem nyikorog, amint fölmegyünk rajta. Bejárjuk a ház midkét szintjét, minden zugát – a kutyák kíséretében -, a nyitott teraszt, a nagy kertet, miközben Lelkes Laci fotós kollégám tobzódik a témában. Igaza van, tulajdonképpen mindent meg kellene örökítenie. Azt a megoldást, ami iskolapéldája az egybenyitott, de mégis finoman elhatárolt konyhának A régi fekete-fehér kőpadló szintjét húsz centivel megemelték a nappali hajópadozatához képest. Az apácarácsos konyhabútorral, ami a régi hajópadlóból készült nem tudok betelni. Aztán egy másik szenzációs ötlet: a fürdőszobában a kádat nem csempével építették be, hanem egy vízszintbe fektetett régi ajtóval, aminek még a zárnyílását is a helyén hagyták.
A házigazdát ugyan állandóan megzavarják a telefonok, mégis elmondja a két fürdőkagyló történetét, beszél a képekről, a vendégszoba majd százéves bútorairól, a hintaszékről, ami majd jó szolgálatot tesz neki egykoron. Bemutatja az álarc- és maszkgyűjteményét, az afrikai dobokat, miközben elérzékenyülten rámosolyog kislányára, és elrendezi Tünde hosszú fekete fürtjeit. Estefelé meggyújtja a gyertyákat a hatalmas ebédlőasztalon. S a fényüknél veszem észre a legjobb férfi főszerepért kapott emléklapot, az Arthur Miller “Pillantás a hídról” előadásában nyújtott alakításáért. Hogy az egyensúly a két művészember között meg ne billenjen, föl kell még fedeznem egy-két “dísztárgyat”: Tünde Harangozó Gyula-díját és a nemzetközi Europas táncdíjat.
– Tünde, melyik bútort szereti a legjobban a lakásban?
– Kaptam két igazán értékesnek nem mondható darabot, ami a nagyapámé volt, de nekünk fontosak: a fehér fából készült festett fűszertartót és a kis fali fürdőszobaszekrénykét. A nagymamától kapott cseresznyefa háló már értékesebb, de nekünk ez másért érték.
– Fantasztikus, ahogy minden tárgy, ami valamilyen úton-módon ide került, éppen ide való. Egyáltalán van olyasmi is a lakásban, amit nem kaptak – Így aztán nem kerülhetett túl sokba a ház berendezése, ha nem tévedek.
– Egészen komolyan nem tudnánk talán még azt sem megmondani, mennyibe került az átalakítás. Mi olyan két szerencsétlen mókus vagyunk, ha pénzről van szó – válaszol a nem igazán földön járó, amúgy táncos lábú Tünde. – Nem számolgatjuk, miért mennyit adunk ki. Folyamatosan fizettünk a három év alatt a mestereknek, ahogy valamelyikünk pénzhez jutott.
Már búcsúznánk, de a vendégszobában fogva tart két nagyméretű olajfestmény: Bálványszobrokból épített totemoszlopok. Kerekes Elek nyíregyházi festő, a házaspár barátjának lenyűgöző ajándéka. “Õk” visznek vissza legmesszebb az időben. Oda, ahová csak nagyon ritka pillanatokban jut el a képzelet.
Bubik Istvánnak ismét sikerült valami, és ez nem csak színészvarázslat: házának, de még a tárgyaknak is lelke van. Különös, életteli kapcsolatot létesítettek itt a tárgyak egymással, de még az élőkkel is. A baba álmát például színes papírmadarak vigyázzák, amit Tündi hajtogatott nagy gonddal. S ahogyan Réka álmodik és szuszog, a madarak úgy röpdösnek. Különben is, telis-tele van az éter ezen a mini golyóbison a ház lakóinak mosolyával. A baba csodálatos illata pedig a kapuig elkísér.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások