?Bármit teszel, úgy tedd, hogy az a névjegyed legyen!?Még felsorolni is nehéz lenne azokat a kitüntetéseket, címeket, díjakat, amelyekkel Vadász György több mint negyvenesztendős építészi pályafutását jutalmazta már a szakma vagy a műveit elismerő közvélemény, hiszen – gyűjteményében” a Kossuth-díj, az Ybl Miklós-díj, a Herder-díj, a Pro Urbe díj mellett megtalálható a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje és a Magyar Kultúráért Érdemérem arany fokozata is, hogy csak a legjelentősebbeket említsük.
Az építész állandóan vizsgázik, hiszen amit létrehozott, az naponta megméretik akár azáltal, aki lakja, használja az épületet, akár a járókelő által, aki csak futó pillantást vet a homlokzatra. Vadász György számára az íly módon elnyert elismerés fontosabb, mint a – hivatalos gratulációk”.
Egy párját ritkítóan gazdag életpályával, a nevével fémjelzett, az évek során híressé vált lakó- és középületek, emlékművek, köztéri műtárgyak sorával a háta mögött, rengeteg tervvel, új elképzeléssel, megvalósításra váró ötlettel a gondolataiban készül az új kihívásokra.
Építészi hitvallásáról, munkásságáról kérdeztük a hazai architektúra egyik legszínesebb, legkarakteresebb személyiségét.
– Kúnos László írja önről az alábbiakat:
?valaki, aki nem tagadta meg szülei és nagyszülei világának időszerűtlen, de korszerű örökségét, aki új épületeivel nem dúlta szét a természetes és az épített környezet harmóniáját, aki tudott és mert a színek, a derű, a játékosság építészeti nyelvén beszélni egy olyan korban, amelyik nem tűrte a színeket és a derűt, tudott és mert klasszikusan egyszerű és dísztelen formákat létrehozni akkor, amikor az építészetben a talmi díszítettség lett kelendő, tudta az Embert szolgálni, akkor, amikor az ember a hatalom vagy az eszme vagy a pénz szolgája volt.” Ezek alapján mondhatjuk, hogy Vadász György soha nem állt be a sorba, mindig a maga elképzelései, belső indíttatása alapján tette a dolgát, még akkor is, ha így a nehezebb utat választotta?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a számomra járható egyetlen utat taposom. Úgy gondolom, csak akkor hozhatok létre valódi alkotást, ha abba kompromisszumok nélkül
belevihetem a saját egyéniségemet, ha nem ülök fel kényelmesen a divat hullámaira, hanem azt valósítom meg, ami az én elképzelésem szerint jó. – Bármit teszel, úgy tedd, hogy az a névjegyed legyen!” Ezt az apai intelmet, jó tanácsot tekintem vezérlő elvemnek. Az építészet nálunk családi hagyomány, hiszen nagyapám és édesapám is igen jó nevet vívott ki magának ezen a pályán, egyik fiam ugyancsak építész, a másik statikus, az unokám pedig másodéves építészhallgató a Műszaki Egyetemen. Ez számomra gyönyörű dolog, hiszen a családban soha, egyik generáció számára sem volt szülői kényszer vagy ráhatás a pályaválasztást illetően, valamennyiünknél magától jött, hogy beleszerettünk ebbe a hivatásba. Olyanok vagyunk, mint egy különleges zenekar. Szeretünk együtt muzsikálni és nem az a lényeges, hogy ki, milyen hangszeren, milyen stílusban vagy felfogásban játszik, hanem, hogy a zene szép és harmonikus legyen. Ehhez kötődik az én építészi ars poeticám is: szeresd, amit csinálsz, higgy abban, amit csinálsz és tisztességgel tedd, amit teszel. Ez utóbbi talán a legnehezebb ebben a korban, amikor a tisztesség értéke devalválódott, amikor az ember arra kapja fel a fejét, ha valakiről kiderül, hogy becsületes. Nekem az a gyönyörűség, hogy építész lehetek, ez engem elragadtat és szerencsére vannak jó néhányan, akik egyetértenek azzal, amit csinálok, szeretik a munkáimat, visszaigazolják, hogy jó úton járok. Számomra az építészet lényege, hogy érzelmeket közvetítsen, hogy az épületeim háromdimenziós üzenetek legyenek, mély érzéseket, szeretetet, szerelmet sugározzanak egy olyan kor emberei számára, amelyben ezek a fogalmak értéküket vesztették, elhitványodtak.
– Ezek tükrében a jelenleg uralkodó építészeti tendenciák sem állnak túlságosan közel az ön felfogásához?
– Õszintén szólva nehezen tudom megemészteni, hogy a technika gyakorlatilag teljesen eluralkodik az építészeten ugyanúgy, mint az élet egyéb területein is.
Idegenkedem a gombnyomásra előbukkanó, érzelem nélküli emberektől, érzelem nélküli szellemektől, de mélyen hiszek benne, hogy sokan vagyunk, akik ugyanúgy gondolkodunk erről. A szomorú tekintetek, a gyötrődő szellemek, a közömbösség mögött ott van a vágy, amely az érzelmeket kívánja: a valaha volt hitet, vágyat, bátorságot, szépséget, a nők tiszteletét, a hazafiságot, a hősiességet. Magunkban vágyunk ezekre, s ha mindez az építészetünkben is megjelenik, testet ölt, akkor legyűrhetjük a technika egyeduralkodását és elmondhatjuk: nem vagyunk elveszve. Az is igaz, hogy minél dominánsabb lesz a technika, annál nagyobb mértékben nő a vágyódás aziránt, hogy valami visszajöjjön abból, ami az emberiséget az elmúlt évezredekben éltette.
– Ez a filozófia tökéletesen végigkísérhető eddigi alkotásain: középületeken, köztéri műtárgyakon, de mennyire valósul meg akkor, amikor lakóházakat, otthonokat tervez?
– Egy családi ház, egy lakás esetében az az alapelvem, hogy édeskevés, ha az csak technikailag jó, használható, funkcionálisan megfelel a céljának. Ezek olyan kritériumok, amelyek minimálisan elvárhatók, mint ahogy egy labdától is elvárható, hogy gömbölyű legyen és pattanjon, ellenkező esetben nem lehet vele focizni. És mindez nem hogy nem zárja ki, sőt egyenesen megköveteli azt az esztétikai és érzelmi többletet, amelyet egy lakás, egy otthon kell hogy nyújtson az embernek. Nekem az az elvárásom, hogy amikor távolból nézek egy házat, annak legyen szép és emlékezetes a kontúrja, a formája, és ahogy megyek egyre közelebb, egészen a kopogtató megfogásáig mindig adjon újabb és újabb élményeket, s a házba lépve az előtér, a lépcső, a korlát, az ablakmélyedés, külön-külön és együtt is szólítson meg, legyen számomra mondanivalója. Családi házat, otthont tervezni nagy felelősség, hiszen azok számára, akik majd lakják azt a házat, egy külön kis világot kell teremteni, s nem mindegy, hogy milyen világot épít az ember az ember köré.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások