PARADICSOM. NA NEM ÚGY, MINT A MAKÓI HAGYMA VAGY A KALOCSAI PAPRIKA, HANEM ÚGY, MINT ÉDEN. A KIÛZETÉS ÓTA VISSZAVÁGYUNK ODA, S PRÓBÁLJUK LEGSZÛKEBB KÖRNYEZETÜNKET A KOLLEKTÍV TUDATALATTIBAN ÕRZÖTT, ÕSI EMLÉKHEZ HASONLATOSSÁ FORMÁLNI.
A kert tulajdonosainak sikerült a hajdanvolt paradicsomi állapotot saját kertjükben felidézni. A képek persze sosem mondanak eleget, hiányzik a személyes megtapasztalás, a hallással és szaglással párosuló élmény. Én azonban tapasztaltam azt a varázsos atmoszférát, nekem elhihetik, hogy valóban különleges.
Vendéglátóink hat éve döntöttek úgy, hogy addigi otthonukból a fővároshoz közelebb költöznek. Faházak építésével foglalkoznak, így kézenfekvőnek látszott, hogy a sajátjukat is maguk építsék. Ebben a referenciának is alkalmas otthonban kezdtek újat, vagy inkább folytatták addigi, kertes, csendes életüket. Sok dolgot hoztak magukkal a szívükben és még több tudást, tapasztalatot a fejükben. Tudták például, hogyan varázsoljanak néhány év alatt olyan idilli környezetet az új ház köré, hogy az úgy hasson, mintha az idők kezdete óta ott állt volna.
A buja növényzet, ha értő kezek munkálják, rövid idő alatt fantasztikus ornamentikát von a ház köré. Színpompásan tükrözi vissza a róla gondoskodók fantáziáját, és formálódik alig egy-két nyár alatt véglegessé. Aki kerttel foglalkozik, tudja, hogy ez mennyi törődéssel, munkával és szeretettel jár. A hálás növényzet aztán képes visszatükrözni mindazt a szeretetet, amellyel fejlődése során körülvették, ebben nem különbözik tőlünk, emberektől.
Az gondolhatnánk, ha ennyi időt és energiát emészt fel az ember által teremtett környezet létrehozása és fenntartása, akkor az alkotónak tán ideje sem marad, hogy művében gyönyörködjön, benne kedvét lelje. Pedig ez nem így van. A kert persze sosincs készen, de rendbentartása, gondozása csak időszakosan ad munkát a benne élőknek. E terminusok között jut idő az üldögélésre, csendes szemlélődésre, a befeléforduló elmélyedésre. S ha valaki kertes házban él, életvitelét is hozzá igazítja. Különösen igaz ez a vízparton élőkre, ahol kerítés helyett az élő folyó veszi kezdetét, kitágítva ezzel a teret, s a lehetőségek tárházát. Hogy pontosan mire is gondolok – A piacra, de nem a falubelire, hanem a folyó túlpartján lévőre. Tisztában van ezzel Szofi kutyus, a foltos dalmata is, aki minden szombat reggel türelmetlenül toporog a csónakban, és várja, hogy gazdái elköltsék reggelijüket, és kezdetét vehesse a kaland, a megunhatatlan kirándulás.
Ha csak a piacra lenne érdemes csónakkal járni, már az is fontos alternatívát jelentene a közlekedésben. Ám vendéglátóink, mint lelkükben is fiatalos emberekhez illik, volt, hogy észak felé vették az irányt, és meg sem álltak a Jászai Mari térig. Ott, olyan természetességgel, mintha egy németalföldi városban lennének – ahol a közlekedés e módja teljesen szokványos -, talpig estélyiben és szmokingban kiléptek a partra és besétáltak a Vígszínházba. Az előtérben elvegyültek a rohanástól elcsigázott színházi közönség sűrűjében. A darab remek volt – emlékezik vissza háziasszonyunk, s milyen kellemes emlék, amikor az előadás után hazasiklottak a csillagok fényét visszatükröző vizen. Hazatérve kiültek a kertbe, s egy pohár bor mellett a virágok illatába burkolózva még órákig beszélgettek a darabról, az este varázsáról, s a szerencséről, amely ebbe a környezetbe vezette őket.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások