Berkes János operaénekes igazi reneszánsz ember. Kimagasló tehetségű művész, aki a Toscától a Bohéméleten és Traviátán át a Bánk Bán-ig énekli a legnagyobb tenorszerepeket. Sydneytől Tokióig Bejárta a világ operaszínpadait. Életét a múlt és a család mérhetetlen tisztelete és szeretete vezérli.
A Pesti Broadwayn nőttem fel. Ha kinéztem az ablakon, az Operett Színházra és a Moulin Rouge-ra láttam rá. Eleinte olyan társbérletben laktunk, amely lakás eredeti tulajdonosa Joób Dániel, az Operaház egykori igazgatója volt. Örülök, hogy ismerhettem a nagy öreget. Édesapám az Operaház kórusában énekelt, úgyhogy a zene mindig jelen volt, és fontos szerepet töltött be az életünkben.
Burokban cseperedtem fel, mondhatni kibélelt gyermekkorom volt, testvérrel, szülőkkel, nagyszülőkkel. A családunkban például soha senki nem vált el, ami ma már szinte kuriózum. Az unoka?nagyszülő kapcsolat meghatározó volt az életemben, ettől az élménytől egyetlen gyereket sem szabadna megfosztani.
Nálunk a múlt és az ősök mérhetetlen tisztelete nagyon fontos volt, a múlt számomra olyan, mint a szentírás, nélküle minden és mindenki gyökértelen. Nincs is annál csodálatosabb a világon, mint amikor a konyhában a nagy család körülüli az asztalt! Nem véletlen, hogy régen a konyha a családok életében központi szerepet töltött be, a legfontosabb dolgok mind ott dőltek el. Az emberi kapcsolatokban, barátságokban is jelentős szerepe volt, hisz ételt adni a másiknak a legnagyobb szeretetet jelentette. Nekünk is nagy konyhánk van, de nem bánnám, ha még ennél is nagyobb lenne. Tennék bele egy díványt is, amelyre ebéd után leheveredhetnék.
Kerülöm a modernséget, inkább hagyománytisztelő vagyok. Érdekes módon, ahogyan eljár az ember feje felett az idő, úgy idéződnek fel az emlékek, élmények, és egyre jobban vágyódunk utánuk. Gyermekkoromban a nagyszüleimnél vidéken például volt kemence. A kemence egyszerű építmény, és én egyre inkább az egyszerű dolgokra törekszem, egy karosszékre, egy díványra – Nem vágyom többre. Szeretem, ha egy háznak vastag falai vannak, valahogy nyugtatóan hat rám. De a legpihentetőbb, ha a házban van egy kör alakú, szép, nagy búboskemence. Lehet benne kenyeret sütni, befeküdni a sutba, és kitart száz-kétszáz évig. Olyan, mint az anyaméh: gömbölyű, befogadó, melegséget sugároz. Bizonyára ebben a vágyban benne van az ősi tűzhöz való ragaszkodás. Családi tűzhely, háztűznéző – Ezek a szavak réges-régóta léteznek, és jóval több és fajsúlyosabb a jelentésük. Szentkuthy Miklós mondta egyszer: – Krisztustól napjainkig ez csak weekend".
A kert sarkában építettünk egy fedett szaletlit, és spanyolsaroknak neveztük el. A diólevél hullásáig ott zajlik az életünk. Ebédek, vacsorák, születésnapok, vendég-ségek – Krúdy a bibliám. A vendégek fogadása és jól tartása fontos dolog számomra. Esténként egy pohárka bor társaságában szeretek a kertben megpihenni, de a legnagyobb kikapcsolódás, ha leheveredek. Márciusban, amikor az első tavaszi napsugarak próbálgatják az erejüket, bebugyolálom magam egy plédbe, és kiülök a nyugágyba.
A neves énekes, Leo Slezak mondta egyszer: – Egy tenorista vagy a színpadon áll, vagy otthon fekszik. – Ezt azzal szoktam kiegészíteni, hogy ráadásként én még füvet is nyírok. Slezaknak igaza volt, valóban, amikor az ember órákon át próbál a színpadon, csak arra vágyik, hogy hazamenjen és leheveredjék.
Soha nem felejtem el amit akkor éreztem, amikor beköltöztünk első önálló otthonunkba. Mindössze másfél szoba volt, de a miénk. Első reggel felébredtünk, verőfényes napsütésben, kinéztünk az ablakon, és azt mondtuk: ez a mi otthonunk. Ahhoz tudnám hasonlítani leginkább ezt az érzést, mint amikor karácsony első reggelén felébredt a kisgyerek, és mosolygó lélekkel felsóhajtott: Jé, kaptam színes ceruzát!
Sajnálom a mai fiatalokat, mert kimarad az életükből a klasszikus játék. A számítógép átvette a társasjátékok és az építőkockák helyét. Gyermekkorom meghatározója volt például a gombfoci… az valami csuda dolog! Megvan még a régi gombfocicsapatom, de néhány éve csináltam újakat. Ha néha úgy adódik, játszunk is a barátaimmal. Azt hiszem, a gombfocival együtt sikerült megőriztem a gyermeki lelkemet is.
Kellemes, nyugodt világra vágyódom! Kávéházak teraszán üldögélni, jókat beszélgetni, ráérősen sétálni – Visszasírom a régi időket. Annak idején a szüleim nagy társasági életet éltek. Megültük a névnapokat, készültünk rá, és a lelkünket ünneplőbe öltöztettük. Az ünnepekre szükség van, legyen az születésnap vagy karácsony, és a rákészülés ugyanolyan fontos, mint az ünnep utáni lecsengés. Akkoriban az emberek összejöttek, házimuzsikáltak, kamarakoncerteket adtak. Hagyták, hogy a saját menetükben múljanak a dolgok. A mai világban mindig mindenki rohan valahová. És ez már megállíthatatlan világjelenség, pedig egy kis – Pató Pálság" elkelne az embereknek. Hisz mi értelme van a rohanásnak?! Az életben hagyni kell megtörténni a dolgokat. Egyes természeti népek például gyaloglásuk során egyszer csak leülnek, és egy ideig nem hajlandók továbbmenni. Úgy mondják, bevárják a lelküket.
Talán nem ártana, ha néha mi is ezt tennénk. Megpihennénk, és megvárnánk a lelkünket.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások