Kun Éva keramikus Veresegyházán, különlegesen berendezett házban él, amelyhez csodálatos kertet épített. Õ valóban kun asszony, nemcsak nevében, hisz apai-anyai ágon is kun származású. Valószínű, ezzel az öröklött erővel is magyarázható eredetisége, környezetteremtő fantáziája, minden tevékenységében megnyilvánuló teremto lénye. Sokféle műfajban kísértik naponta az alkotás angyalai, bár hivatásszerűen az agyagot munkálja meg. Ugyanakkor fűrészel, szögel, csavarozik, csapol: bútort készít és tavat épít.
Nem lehet igazán tudni, hogy a kert folytatása-e a ház, vagy a háznak a kert, de az biztos, hogy kávézni a galambdúcos kerti lakból az ebédlőbe megyünk. Pedig a gazdag növényzet, a patakok csobogása marasztal. Nem kis meglepetésre azonban benn is burjánzó növényzet fogad, az üvegtetős verandán ömlik be a fény. Előttünk kalitkában hófehér madár, olyan, mintha élne, pedig agyagból készült, mert a ház asszonya nem képes élő madarat bezárni. A félköríves verandát később építették a házhoz, egybenyitva az ebédlővel. Szembetűnő fölötte a tető: fémkeretbe zárt tortaszeletek.
– Borzasztóan egyszerű ám! – követi a tekintetemet vendéglátónk. – Egy lakatos elkészítette vasból az üveg keretét, amibe termoplán üvegeket vágattam. Nem szabad azt hinni, hogy ami jó és szép, az nagyon drága is. Csak utána kell járni, és megtalálható az olcsóbb megoldás.
Általában az egész ház arról árulkodik, hogy ha nekem csurran-cseppen a pénz, mindjárt újítok valamit rajta. Egyébként nyolcvan-száz évvel ezelőtt nyaralónak épült, Hieronímy Károly volt az első tulajdonosa, a Tisza-kormány egyik minisztere.
Később téliesítették.
– Budakesziről költöztem ide a két gyerekemmel, egy többlakásossá alakított régi sváb házból, ahol nagyon kicsi volt a kertem – kezdi a történetet Éva asszony. – A hirdetésemben megírtam, mennyi pénzem van, nehogy valami olyan gyönyörűséget ajánljon valaki, amit ha nem tudok megvenni, ott haljak meg menten infarktusban. A hirdetésre ez az egyetlen válasz érkezett 1991-ben, és egymillió hétszázezer forintért adták. Gondoltam is, hogy itt valami csapda van elásva. De nem. Veresegyházán akkoriban ilyen árakon lehetett házat vásárolni. A lakótér száztíz négyzetméter, az azóta beépített padlástéri szobákkal együtt.
A szigeteléssel nekem már nem volt gondom, de a tetőt cserélnem kellett. Kölcsönt vettem föl, amelyből megépítettem a kerámiaműhelyt is és a garázst. A vicc az, hogy egy negyvenöt négyzetméteres házrészből jöttem ide, és azt is nagyon szerettem. Nem éreztem soha szomorúságot amiatt, hogy kicsi a házam. Ez ahhoz viszonyítva nagyon nagy, de jól belakjuk a két gyerekemmel hármasban, s nem érzem, hogy akár csak egy zugával is nem tudnánk mit kezdeni. Emlékszem, amikor először megláttam, nagyon megtetszett az emeleti rész a szép terasszal.
A konyhában, a húszas évekbeli öreg kredencben rozsdamentes mosogató. Fölötte a fehér csempeburkolaton kézzel festett kék ibolyák, s ugyanez a motívum ismétlődik a hűtőszekrény ajtaján. Csakhogy ennek a hűtőnek a modernségét még jobban elrejtették: eszkábáltak köréje farostból egy burkolatot, és a bejárati ajtóval szembeni oldalára nagyon öreg, tükrös törülközőtartót szereltek. Nem csoda, hogy vak a tükre, hisz 1896-ból, a millennium évéből való. Említést érdemel még a szovjet kakukkos óra, ami a legszériásabb darab volt az összes szovjet kakukkos órák közül, s amelyből egyedi darabot varázsoltak.
– Leszedtem a borzalmas készítettem újat. Először papíron rajzoltam meg a két kakukk körvonalait, amint az életfát közrefogva annak gyümölcsét eszegetik, kék színben, a zöld erdő tetején állva. Nem biztos, hogy szakembernek kell ahhoz lenni, hogy az ember átalakítsa a maga ízlésére azt, ami olyan idegen, hogy képtelen elviselni. Úgy fogja szeretni, ahogyan sikeredett, mert a saját munkája. Például kedves szekrénykém lett ez a kis újságtartó, amelyet az öreg kredenc oldalára, annak folytatásaként eszkábáltam össze. Amikor a mosogatónak kivágtam a helyét, leesett néhány jól megmunkálható fadarab. A tálas is az én munkám, a másik falon. Imádom a bútorcsinálást, nem olyan nagy dolog! Régen a parasztemberek is gyönyörű bútorokat készítettek maguknak télen, amikor a határban nem volt munka. Akármennyi pénzem is lenne, biztos, hogy nem vennék szériagarnitúrát a konyhába. Legyen annak egyéni arca! Persze, hogy a csempékbe virágokat égettem, a szakmám révén megadatott, de mindenki másképpen alakíthat a saját képére, az adottságai szerint. Szeretem ezt a századelői nagymamás hangulatot. Azt, amikor kicsit esetlegesek a dolgok, nem olyan kimódoltak. Kicsit gyarlók, kicsit balsarkúak, rajtuk a kéz esendősége… Igazából ezt a hangulatot akartam létrehozni az egész lakásban. Kicsit olyan ez, mintha élne a tárgy, élőlény lenne úgy egyben az egész.
A konyhában sok a látnivaló. Az egyik tálason sorakoznak a régi tájképekkel mintázott porcelán tányérok.
– Angol széria étkészlet, egy antik boltban találtam. A múlt századi metszeteket matricák segítségével nyomatják a mai porcelánokra, szériában, gyári úton. Nagyon becsülöm, hogy ők úgy, ahogy van, ezt fölvállalják. Igenis ragaszkodnak a hagyományaikhoz!
A másik tálason, amit szintén Kun Éva készített, százéves kerámiák: kulacsok, korsók, butykosok, tálak között két imádkozó gipsz angyalka. A tálas fölött a falon üvegre festett Jézus szíve és Mária képek. Jeles képző- és iparművészek otthonában látni ilyen népi giccseket.
– Mit jelentenek számodra ezek az úgynevezett népi giccsek – – kérdezem.
– Ezek a búcsúfia, egykoron olcsó gipsz angyalkák jól illenek a giccsbe hajló, de mégis áhítatot sugárzó, festettüvegképekhez. Tény, hogy van a giccsnek olyanfajta sugárzása, ami már túlmutat magán a giccsen, mert mögötte igazi értékek húzódnak meg. Azoknak az értéke, akik használták a tárgyakat. (És nem azoké, akik pénzért gyártották!) Rárakódott mindegyikre valami jelképes hímpor, amit használóinak szeretete vagy áhítata tett rá. Na, ezt szeretem én. Ahogyan a népköltészetben is vannak látszólagosan túl naiv, vagy bugyuta rímek, vagy túlságosan leegyszerűsített hasonlatok, mégis mélyebb tartalom is van mögöttük, mint amit a felszín mutat. Számomra ezek a tárgyak is ilyen mélyebb tartalmat hordoznak. A felszín giccset mutat, de csak annak, akinek a lelke felszínes.
A ház bejáratától jobbra az előszobából újabb kis belépőn jutunk a fürdőszobába. Csodálatos ékkő, műremek. Az a fajta, aminek a látványától eláll az ember szava. Fél magasságig fehér márvánnyal burkolták és márványtöredékkel mintázták, majd a mennyezettel együtt pompeji vörösre festették. A porcelán mosdókagylót antik szekrénykébe rejtették, szemben a főfalon pedig a dúsgazdag kerámia falikép szintén vendéglátónk arany kezét dicséri: zöldeskék tóban gazdagon nyíló tavirózsák, két szélen két angyallal. Végül is csak megszólalok.
– Ugyebár a fürdő a lakás koronája?
– Igen, mert itt kezdjük a napot, és itt is végezzük. A jó és a rossz angyalt mintáztam itt meg. A rossz, akinek két szarvacskát is formáztam, láthatóan tépi ki a virágot, mellette a másik – mint aki teljesen vétlen, mint aki semmiről semmit nem tehet – , de az ő kezében is ott a kitépett tavirózsa. Pompejiben fogadtam meg, hogy megfestem itthon azt a vöröset, ami olyannyira jellemezte az ókori mediterrán világot. Bár most nagyon nagy divatja van mindennek, ami mediterrán, de a kedvemet ez sem tudta elvenni, mert én mindig is ezt szerettem.
A konyhából balra a nappali nyílik. Nagy, kényelmes, csupa ablak. Még az ablakok fölött is ablak húzódik, színes üvegberakás, természetesen ez is Kun Éva munkája. Négy üveg a négy évszakkal, és a kertben élő madarakkal komponálva: cinkék, feketerigók, galambok és verebek. Ahogy a Nap jár, az nagyjából meg is egyezik a négy üveg helyzetével. Igazán szemrevaló gyönyörűség ebben a szobában (bár nem az egyetlen) a szecessziós szekrény.
– Mestermunka – summázza röviden a ház asszonya. – A nyolcvanas évek elején az Ecseri piacon vettem. Sose felejtem el, amikor megláttam, úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Egy cigányember árulta, tizennyolcezerre tartotta, de nekem összesen tizenháromezer forintom volt. Nagyon elszánt lettem hirtelen, és küzdöttem érte. Bizonyos, hogy a szecesszió fénykorában készült. Egy szaklapban láttam egy korabeli francia mester bútorait, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ez is az ő munkája. Jó példája annak is, amikor a szépségnek fontos a funkciója, amikor az indák és kacsok tartószerkezetté válnak. A szekrényke fölötti képen is angyalok, a bibliai téma: az angyali üdvözlet.
– Mi motiválja ezt az angyalmániát – – kérdezem meg végre, miután lépten nyomon a nyelvemre kívánkozik. – Különben is itt mindenütt azt érzem, hogy az angyal éppen átrepült a szobán, ahogyan a
megnevezhetetlen perceket szokta jellemezni az ember. – Elsős főiskolás voltam, amikor Esztergomban egy művésztelepi munka során találkoztam angyalokat ábrázoló miseruhákkal. Óriási hatással voltak rám. Az angyal igazából lélekszimbólum. Nekem azért tetszik nagyon, mert egy eszmének a megtestesítője, az eszme jelképe, tiszta szellemi lény. A jó angyalok kiváló kötelessége az emberek őrizete. Igen fontos szerepet játszanak a ravennai, kivált pedig a bizánci művészetben, ők vezetik be az üdvözülteket a mennyországba.
– Na és Kun Éva lakásába – teszem még hozzá, és nevetünk, mint a beszélgetés során annyiszor.
– Mondd, sokat kaptál a főiskolán – Annak köszönhető ez az univerzális alkotókedv – Vagy magaddal hoztad nagyapád tanyájáról, Mezőtúr mellől?
– Gondolom, a legfontosabbat otthonról hoztam. Meg amit eredendően kap az ember, és nem tudhatja meg soha, hogy miért részesült ebben a kegyben.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások