Négyméteres, festett fakereszt makettje az asztalon. Monumentalitása negyven centiméteres mivoltában is szembetűnő.
– Pásztói köszöntőfa, Gyuri tervezte – mutatja Vészabónoémi (így írja a nevét), a feszület alkotótársa. – A szíve ég, majd lámpa rejtőzködik a közepén. Szeretem a fákat festeni, sokat festek is. A fa a lélek jelképe. Olyan, mintha mindent egyesítene magában… az egész világot. Olyan, mint az idegrendszerünk. Ahogyan a folyók terülnek el a Földön. Nietzsche mondja: – Amilyen mélyen gyökerezik a fa, olyan magasra nyúlnak az ágai”. Szerintem ez pontosan igaz: amilyen poklot jár az ember, olyan repüléseket kaphat.
Már többször megkérdeztek, milyen a stílusom. Nincs egyfajta stílusom, ezernyi gondolat és álom viaskodik, hogy vászonra kerüljön. Akárcsak a gondolataim, az érzéseim, a lent-föntjeim, hiszen olyan nagy a kilengés. Néha vörös, máskor fekete, a fa gyökere csak lefelé tud nőni, és van, amikor az angyalok muzsikálnak.
– Hol, mikor tanultál meg festeni?
– Autodidakta festő vagyok. Apukám festett, szobrokat készített, zenélt. Biztosan onnan jön e véna. Ha valakinek a lelkébe befészkeli magát ez a manó, akkor nem tud, nem is akar szabadulni tőle. Egyszerűen jó szépet adni, szépről írni. Remélem, tudok annyi örömöt adni az embereknek a képekkel, amennyit nekem jelent, ahogyan fölfedezem a megörökíteni való csodát.
– Mikor festesz, hogyan dolgozol?
– Nagyok hiszek abban, amit csinálok, és szerelmetes szívvel teszem a dolgom. Nem mindennap persze, nem futószalagon készülnek a képek. Soha nem készítek vázlatot. Úgy, ahogy van, nekiugrok a vászonnak. Persze érlelődik az legbelül, s ha föntről jön a segítség, nagyon könnyű nekem, csak mozog a kezem. Amikor éppen nem festek, állandó lelkiismeretfurdalással lustának és mihasznának érzem magam. Sajnálom az elveszett időt, amit nem a vászon fölött töltök. Aztán rájövök, kellenek a lélegzetvételek, pillanatnyi csöndek – Akkor születik valami.
Azért festek, mert olyan sok szépség van körülöttünk. Nem akarok én elgondolkodtatni, okos lenni, csak a szépet megmutatni egy?egy pillanatban. Pohár bort az ablakban, ahogyan csillog. Vagy ahogy az ég felé nézel, és döbbenten látod, nem lehet elmondani szavakkal, hogy mit érez az ember olyankor. Ahogy fölkel a nap, ahogy esik a hó. A festészet magányos dolog. Persze sose vagyok magányos, mert a szívemben benne vannak a gyerekeim. 14 és 9 évesek, Balázs és Atika. Ugyan most nincsenek velem, de végtelenül szeretem őket. – Anya, ha mi nem vagyunk mindig együtt, azért mi téged a legjobban imádunk.” Ilyeneket mondanak. És nézd meg ott a falon, miket rajzolnak nekem.
– Te milyen gyerek voltál?
– Eleven kisgyerek. Könnyen tanultam. Verseket, novellákat írtam, állandóan szerepeltem. Fontos volt, hogy – látva-lássanak”. Nagyon szeretek verset írni. Máig írok, minden áldott nap. Férjemmel három éve naplót írunk. Izgalmas anyag jött már össze.
– Elolvassátok egymás naplóját?
– Egy naplót írunk ketten. Egész különös módon benne van az életünk minden rezdülése. Igen nehéz módon jutottunk egymáshoz Vadász Györggyel, de nem hiszek a véletlenekben. Biztos, hogy a Jóisten által kívánt találkozás a miénk. Amikor megláttam, hétmilliárd közül egyetlenként, szíven ütött. Mintha évezredek óta ismertem volna. A társa lettem. Azóta Isten kegyelmét érezzük. Szeret minket. Nem tudom, mivel szolgáltunk rá. Úgy mesterem, hogy nem tanít, csak beszélgetünk.
Márai azt írja a művészetről, hogy születnek nagy alkotók, de ha valakit az ég küldött, hogy verset írjon, szobrot faragjon, házat tervezzen, fessen, semmilyen erő nem tudja eltéríteni a küldetésétől. S ha megtalálja saját útját, akkor számára az a minden. Végigkínlódtunk néhány kegyetlen percet, és végigéltünk, -élünk tengernyi boldogságot. Elmondhatatlanul jó életünk van. Együtt festünk, írunk, rajzolunk. Otthonra leltünk egymás lelkében, egymás mellett.
Nem voltam soha gazdag ember. Ma mégis úgy érzem, attól vagyok gazdag, hogy azzá tesz a másik ember öröme. A világ tetején, a felhők fölött élünk, a hegytetőn, e házban. Elbűvöl ez a csönd magam körül. Cinege, sárgarigó, harkály – szeretem őket nézegetni. Bűvöletes hely. A Duna közelsége, a füvek muzsikája, a fák bölcsessége, ami körülvesz. Nem zavar bennünket senki. Nem mintha bárki is zavaró lehetne az életünkben, itt mindenkit szeretettel fogadunk.
– Mesélj a sényei templomról, amit Vadász György legutóbb tervezett.
– Zalaegerszegtől talán 25 kilométerre van Sénye, szép falucska a mesebeli zalai dombokon. Szilágyi István, drága barátunk álmodozott: kápolnát szeretne építtetni Istennek és az embereknek. Majd Vadász Gyuri megtervezi. Egyszer csak szólt: – Együtt a pénz, tervezz nekünk egy gyönyörűséget.” A templom hat-hét méter átmérőjű körforma, tíz-tizenkét méter magas. Tetején hatalmas üvegkereszt. A keleti oldalról, ahogy fogadja a fényt, szintén egy üvegkereszt van a falában. E kereszt formájú ablak két oldalára 3-3,5 méter magas, hatvan centiméter széles képeket festettem. Hamarosan elkészül, még ez évben fölszentelik az ökumenikus templomot, melynek ajtaja mindenki számára nyitva lesz. Jólesik majd betérni oda bárkinek, meditálni fényről, Istenről, életről, halálról.
Az én szívem már most örömmel teli, hogy megismerhettem, s az olvasóknak bemutathatom Vészabónoémit. Kilépve a házból, melynek minden szeglete lakói szellemét sugallja, csepereg az eső. A völgy ködben áll. Valóban a felhők fölött járok.
Hozzászólások