A tízemeletes ház fölötti szint a tizenegyedik, ezért volt nagyon nehéz Gyémánt László műtermét lakássá nyilváníttatni. Kellett a Tűzoltóság engedélye is, mert ide már nem ér föl a tűzoltólétra.
– Panelházban még ilyen jól megkonstruált belső szerkezettel nem találkoztam.
– Laktam ennél sokkal jobb körülmények között, és sokkal rosszabban is.
Tizenkét éve élek itt, és nagyon boldog vagyok, hogy egyáltalán van egy hely, ahol tudok dolgozni és lakni.
– Ebben a tízemeletes házban van egy
tizenegyedik emelet is. Miért így építették meg –
– Amikor ezt a lakónegyedet létrehozták, az egyik tervezőmérnöknek – aki ebben a teamben résztvett – a lányát tanítottam az Óbudai Festőiskolában, festőnek készült. A mérnök úr tudta, hogy kevés a műterem az országban, ezért úgy gondolta, hogy olyan házat tervez, ahol műtermek is lesznek. Úgy képzelte el, hogy az alatta lévő lakás lenne az otthon, és fölötte a műterem. Az elképzelésnek nyilván voltak hibái, hiszen egy mérnöknek nem kell feltétlenül tudnia, milyen
a jó műterem. A lakásnál déli tájolás az optimális, a műteremnél az északi.
– Ez milyen?
– Az északi oldalon nagyobb az ablak, de nem ez a fő világító felület, hanem az, amit én befedtem. Kényszermegoldással oldottam meg a megfelelő fényhatást.
– Tágasnak tűnik ez a 82 négyzetméter.
– Azért, mert nincsenek közfalak, nincsenek helyiségek. Amikor megvettük, nem is lehetett beköltözni, mert nem számított lakásnak, azzá kellett nyilváníttatni. Utólag építettünk ide elválasztó tetőrészt, ami tulajdonképpen galériának is nevezhető. Ott fenn alszunk, itt lent pedig festek, és minden, ami a hétköznapi léttel összefügg, itt történik.
– Kérlek, mutasd meg a konyhádat!
– A konyha sem konyha, mert a konyhában vannak az irataim és a könyveim.
– Éltél Londonban és Bécsben is. Milyennek látod a közép-európai képzőművészek helyzetét?
– Azt hiszem, ugyanúgy van, mint bárhol máshol: vannak kiemelt, jolly joker képzőművészek, akiknek minden mindig jól jön ki. Mindegy, miként fordul az életük, miként változik a rendszer. Keljfeljancsik. Nem irigylem őket, csak egyszerűen tudom: ez így van.
– Fontos, hogy szeressenek az emberek?
– Igen, de ezért elég sokat tettem. Az a bizonyos Óbudai Festőiskola, amelyet alapítottam, nyolc éven át működött. Az én tanítványaim mindannyian a pályán vannak. Nyolc évig úgy tanítottam, hogy senkitől egy árva fillért nem fogadtam el. Naponta adtam órát és minden nap bent voltam. Ha az egyik tanítványomnak nem volt pénze festékre, megvettem. Kiállításokat szerveztem, művésztelepeket hoztam létre. Ilyen marha mint én, kevés van.
– Számodra mennyire fontos a világhír?
– Ez nem az a pálya, amit azért választ az ember, hogy jól megéljen, hanem azért, hogy a legjobb legyen. De a világhírhez mázli is kell, nem csak tehetség. Jó helyen kell lenni jó időben, jó társaságban, és az ember világhírű lesz.
– És a közönség – A hatás?
– A közönség igenis fontos, mert arról van véleménye, amit lát, és nincsenek hátsó gondolatai.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások