A ház asszonya Ferencz Éva. Előadóestjein, lemezein a régi magyarok énekeit, imádságait szólaltatja meg. Nemrég Magyar Örökség-díjjal tüntették ki. A ház ura dr. Kovácsi Aladár szülész-nőgyógyász, aki a magyar öttusacsapat tagjaként az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes, 1955-ben világbajnok, majd vb-ezüstérmes.
Miután körbejártuk a nem túl nagy, de rendkívül gazdag fantáziával, romantikusan kialakított kert minden zegzugát, az jutott eszembe, hogy az áradóan dús növényzetű környezet rendkívüli módon illik lakóihoz. Ferencz Éva az 1970-es Röpülj páva népdalverseny díjazottjaként tűnt fel, majd sokéves sikeres színésznői pályafutás után a gyergyószárhegyi székely család gyermeke végképp ráébredt, mi az ő egyetlen, örökre vállalt hivatása: a vallásos néphagyomány bemutatása. Férje, Kovácsi Aladár nevét a sportrajongók tábora öttusázóként, vívóként a dicsőséges magyar sporttörténet aranylapjairól ismerheti.
Elsőként őt faggattam.
– Érdekelne, hogy sportemberi, majd orvosi tevékenysége során mikor vált elengedhetetlenül fontossá az, hogy ilyen gyönyörű természeti környezetet teremtsen maga körül. Volt-e ilyesfajta példa a családjában?
– Mindig kertes házban éltem. Csillaghegyen szüleim házának pici kis kertje volt, a természet ott volt körülöttünk. Fára másztunk, gyümölcsöt csórtunk a környező dombokon lévő sváb kertekből.
A Csillaghegyi strandon nőttem fel, ahol az egyik nagybátyám főkertész volt,
a másik úszómester.
A strand még nem volt ennyire kiépítve, parkosítva, néhol egészen dzsungelszerű volt – nagyon szerettem. És tetszett az
a nagy fehér kőoszlop is, ami előtt kisfiúként állok anyámmal, látja, ezen a réges-régi képen, s ez az oszlop ma a kertünket díszíti; bennem nosztalgikus emlékeket ébreszt. Amikor orvos lettem, a strand közelében vettem egy kis telket. Dzsungel volt, csak a szemét és a gaz nőtt benne. Mediterrán szigetecskét varázsoltam belőle, ültettem vagy 35-40 örökzöldet kőkerítéssel, délszaki módra. S amikor tíz évvel ezelőtt ideköltöztem erre a csodálatos helyre, megint egy elvadult kert fogadott. Az a cél lebegett előttem, hogy hasonló szigetecskét hozzak létre itt is.
A lejtős terepen teraszokat alakítottam ki, s meglehetősen ösztönös spontaneitással belefogtam a kerttervezésbe.
Karácsonyra mindig gyökeres fenyőt vettünk, azokat rendre kiültettünk,
és egytől egyig meg is maradtak.
Ma már három-négy méteresek.
De bármerre néz, láthatja, szinte mindent hasonló ösztönösséggel ültettünk.
Ott a kerítésnél például az a hatalmas inda – legalább nyolc méter széles és három méter magas – egyetlen direkttermő szőlőtőke. Nem permetezem, egyszerűen csak locsolom. Akárcsak a pázsitot, amit ősgyepnek hívok, mert fű már nemigen van benne.
Nekem ez gyönyörű látvány.
Nagyon büszke vagyok a kert legalsó teraszán levő kis intim szentélyre. Oltárszerű asztalt építettem lapos kövekből és bélyegezett téglákból. Mögötte a kőfal, mint egy középkori várfal, feszülettel, vasból öntött kis corpusszal, s néhány régi használati tárgy, köztük egy kocsikerék. No meg egy-két szobor, amelyeket – hogy úgy mondjam – jókedvemben magam faragtam.
– Ebben a természetes, nemes egyszerűségben igen rokonszenves az is, hogy a nappaliból kilépve, a kerttel teljesen
egy szinten lévő, kerámialapokkal burkolt terasz nincs elválasztva a kerttől.
A természet szinte bekúszik a házba, beömlik a teraszra a sok gyönyörű virággal és cserjével.
– Ez az egyetlen dolog, amit előre megfontoltan elterveztünk. Valóban úgy képzeltük el, amikor a házat építettük, hogy
a kert jöjjön be a nappaliba. Hogy valósággal együtt éljünk a természettel. Ha kinézek, azonnal a gyönyörűséges növények látványa táruljon elém. Házat nem látni körülöttünk, mert a fák, a bokrok tökéletesen eltakarják. Szemben velünk a Hárshegy és a János-hegy. Egy csoda.
Reggel a fölső teraszról még káprázatosabb a kilátás, a lelkem örömmel és boldogsággal telik meg a látványtól.
– Valószínűleg ennek tudható be, hogy velem szemben egy örökifjú ember ül, noha 1952-es olimpiai sikerei alapján azért következtetni lehet a korára. Fiatalságának talán az a titka, hogy megteremtette maga körül e harmonikus világot.
– Igen, az volt a célom, hogy nyugodtan, harmonikusan éljek, ma már nyugdíjasként. Reggel, miután kigyönyörködtem magam a fölső teraszról, lejövök a kertbe, megvizsgálom, hogy éjszaka mennyit nőttek a fűszálaim, megsimogatom a növényeimet. Körbejárom e – hatalmas” birtokot, ami hozzávetőleg 200 négyszögöl. Meglátogatom kis fügefabokraimat, csemetéimet, gyümölcsfáimat, mert idén fantasztikusan gazdag a termés.
– Van-e dolga a kerttel a feleségének?
– Õ is imádja a kertet. Az erkély az övé, a terasz virágait is ő babusgatja; a cserepeseket kicsit tápozza, mert néhányuk megkívánja, hogy némiképp serkentsük a növekedésben. Éva csodákat művel a fiaztatással. Lecsíp egy kicsit a szobanövényekből, muskátlikból, pletykákból, vízbe teszi, s két hét alatt sok szép gyökeret eresztenek. Ami a sűrűséget illeti, egy kicsit talán túlzásba estünk, de nem akartuk, hogy
a szomszéd házból bebámuljanak. Az biztos, ha ezt egy hozzáértő ember meglátja, a fejéhez kap, hiszen ellenkezik mindenféle szabállyal.
– Nem lévén szakember, kijelenthetem: tőlem sem idegen az őstermészet. E sokszínű kert illik gazdáihoz. A ház úrnőjéhez különösen, aki?
– Aki maga is egy virágszál – fejezi be helyettem a mondatot ilyen szépen a férj, Kovácsi Aladár.
Mert Ferencz Éva épp időben érkezik.
A közelmúltban, a Magyar Örökség-díj átadásakor készített interjúban urbánus pacsirtaként emlegette magát.
– Miért?
– – Te lányom egy urbánus pacsirta vagy?” Ezt annak idején Tata, azaz a Honvéd Együttest vezető Novák Ferenc néptánc-koreográfus mondta nekem – mondja nevetve Éva. – Egy biztos, ha ez a kert nem lenne, talán húsz évvel öregebb lennék. Nagy szükségem van a jó levegőre, mint mindenkinek, aki a városban már-már fulladozik. Létszükséglet, hogy ápolhatom, ültetgethetem a virágokat. Amikor velük foglalatoskodom, szinte beszélnek hozzám, tudom, mit szeretnének. Hozzám tartoznak. Ugyanolyan élőlények, mint mi, csak más alakban születtek, más lehetőséget adott nekik a Teremtő. Ha az ember a kertben tevékenykedik, magától adódik, hogy közben dalol. Szándékosan nem éneklést mondok. Istentől kapott ajándéka az embernek, hogy egyszer csak dalra fakad. Fölemelkedik a lélek, s dallá válik.
Így születhettek a népdalok. Azt is a teremtésnek köszönhetjük, hogy évszakoktól függetlenül mindennap megajándékoz valamilyen gyönyörűséggel. Nálunk télen is pompáznak a virágok, ugyanis a szabályoktól eltérően mi a tetőtéri ablakban teleltetjük őket. Kinn vakít a hó, fönn meg pirosan virít a muskátli.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások