Kévés György Ybl-díjas építész a diploma megszerzése után állami tervezőirodában, majd 1964 óta magántervezőként dolgozik. Számos lakóházat valósított meg, részben e tevékenységéért 1973-ban Ybl-díjjal tüntették ki. 1987-ben feleségével, Földvári Évával és munkatársaival – Kovács András és Bárdi Tibor építészekkel – magánirodát alapítottak. A Kévés és Építésztársai Rt. az elmúlt években számos jelentős városrendezési és magasépítési munkát végzett. Kévés György hazai és külföldi egyetemeken, mesteriskolán, köztük 1991-ben a Washington Egyetem építész karán oktatott. A világhírű építész, Udo Kultermann professzor (USA) többek között az alábbiakat írja róla: – Kévés György munkássága erős hangként jelenik meg a nemzeti identitás építészeti megnyilvánulásai között, s egyúttal kreatívan járul hozzá a nemzetközi kortárs építészethez is.?
– Mikor és milyen célkitűzésekkel alakult meg a tervezőiroda?
– A céget tizenhárom éve hoztuk létre, a legelsők között voltunk, akik kiléptek az állami szektorból és magánirodát alakítottak. Céljaink azonban már akkor is túlmentek a hagyományos értelemben vett építészi feladatokon: arra törekszünk, hogy az építésnek a teljes vertikumát felvállaljuk, tehát igény esetén a tervrajzok elkészítésén túl megszervezzük az építés finanszírozását, városrendezési, építési, kiviteli tervet készítünk, mi vagyunk a generálkivitelezők, magunk végezzük a marketingtevékenységet, és az elkészült épületeket is mi üzemeltetjük.
– Milyen munkákat végeztek az elmúlt időszakban?
– Már a megalakuláskor foglalkoztatott bennünket a városrendezés kérdése, a nyolcvanas évek közepén mi vittük véghez Óbuda rehabilitációját is. Ez a városrész – úgy gondolom – ezért maradhatott meg ebben a formában, hiszen akkoriban nagy divat volt letarolni a régi kerületrészeket és teljesen újakat építeni helyettük. Sajnos nem minden kezdeményezésünk járt ilyen eredménnyel. Ugyanebben az időszakban a hatodik kerület rehabilitációs főmérnökeként dolgoztam. Munkatársaimmal kidolgoztunk egy tömbrehabilitációs tervezetet, de mivel a főváros akkori vezetése inkább a hetedik kerületet preferálta, nem kaptunk elég pénzt ezek megvalósításához. Később – egy nagyobb projekt keretén belül – a Hajógyári szigetre egy kétezer szobás szállodakomplexumot terveztünk, amely az általunk oda tervezett Expónak lett volna a társa.
Sajnos ez sem valósult meg.
A kilencvenes évek elején, itt, az Orczy tér környéke, nagyon lerobbant városrész volt: a rossz állapotú lakóházakat iparépületek övezték. Elhatároztuk, hogy létrehozunk – a város a városban elven – egy olyan városközpontot, amelyben lakóház, irodaház, bevásárlóközpont, szálloda egyaránt megtalálható. Első lépésként – három évvel ezelőtt – egy negyvenlakásos épületet és egy irodaházat terveztünk és építettünk fel. A lakások árát úgy próbáltuk megállapítani, hogy elérhetők legyenek: egy négyzetméter hetvenötezer forintba került. Jelenleg egy nyolcvanlakásos épület tervein dolgozunk, már most igen nagy az érdeklődés.
– A tisztességesen megállapított áraikon túl, mitől népszerűek az Önök által tervezett házak, lakások?
– A pályám kezdetétől fogva alapelvem, hogy: a szegény ember ruháját csak jó anyagból szabad varrni, ugyanúgy a szegény ember házát is olcsó, de tartós anyagokból kell építeni. Ezt úgy értem, hogy a magyar embernek általában nincsen annyi pénze, hogy életében többször is új lakásba költözzön, tehát, ha házat építtet vagy vásárol, annak olyan anyagból és olyan technikával kell készülnie, hogy időtálló legyen. Ezt alapul véve irodánk például csak kizárólag téglaburkolatú épületeket épít. Tudtam már a pályám kezdetén, hogy a vakolt épületek a mi klimatikus viszonyainkban, a szennyezett levegőn korán tönkremennek. A felületek rövid idő alatt elszennyeződnek és lepotyognak. Nincsen borzalmasabb dolog, mint egy szellemében és anyagában megöregedett házzal és öregedő tulajdonosával évtizedek múltán szembesülni. Egy nemesebb anyagból készült épület könnyebben átvészeli a szellemi divatáramlatokat, lassabban és patinásabban öregszik. Én ma is, harminc év után emelt fővel találkozom egykori épületeimmel, és azok lakóival, mondjuk például az 1966-ban 34 évvel ezelőtt tervezett Meredek utcai teraszházakkal és egykori építtetőivel. A téglaépítészet népszerűsítését tűztem ki célul, miután Trianon után – erdeinket, acélbányáinkat kilencven százalékban elveszítve – az építőanyagokban szegény országban maradt az alföldi anyag, mint tartós, de olcsó építőanyag. Ezt kell használni és hasznosítani.
– Visszatekintve szakmai pályafutására, melyik rétegnek volt pénze építkezni régen, s kik építkeznek most?
– A hatvanas években zömében a főváros budai oldalán építettem házakat, többnyire a fiatalabb középosztály részére. Hozzá kell tenni, hogy ők is többnyire csak szülői segítséggel tudták kifizetni a ház árát, de ma már többnyire szülői segítség sem áll a fiatalok rendelkezésére. Az biztos, hogy akkor összehasonlíthatatlanul jobbak voltak a kondíciók, mint napjainkban. Nagyon nagy segítséget jelentett, hogy fel lehetett venni az alacsony kamatú OTP-hitelt, a telekárak és az anyagok is jóval olcsóbbak voltak. Az első teraszházat a hatvanas évek elején terveztem, akkor – luxushelyen – az egy lakásra jutó telekár (háromszáz négyszögöl) ötezer forint volt. Ha összehasonlítjuk: most egy ilyen kaliberű dolog lakásonként húszmillió forintba kerülne. Ebből következik, hogy jelenleg leginkább a módosabb vállalkozói kör építkezik. Õk viszont nem társasházban, hanem családi házban szeretnének lakni. Elképzeléseik gyakran nagyzolóak, s az alapvető esztétikai normáknak sem felelnek meg. Nemrégiben volt egy megrendelésem: egy kettőezer-nyolcszáz négyzetméter alapterületű családi ház megtervezésére kértek fel. Végül is nem valósult meg, mert a megrendelők sem engedtek az elképzeléseikből, és én sem alkudtam meg. Tehát gyakran menedzserek, brókerek vágnak bele az építkezésbe, ám ezek nagyléptékű, száz-százötven milliós beruházások. Sok esetben ez a réteg nem saját használatra építkezik, hanem inkább kiadás – tehát befektetés – céljából.
Természetesen a luxusigények ízlésesen is kielégíthetők: a közelmúltban terveztem egy négylakásos luxus-bérházat, amelyben egy lakás (százharminc négyzetméter) havi bérleti díja 2500 dollárba kerül. Ezt leginkább a multinacionális cégek Magyarországon tartózkodó vezetői veszik igénybe, akik nem vásárolnak saját lakást, hisz néhány év múlva továbbállnak.
– Figyelembe véve az elmúlt hónapokban életbe lépett lakáshitel-lehetőségeket, mekkora esély van arra, hogy a jövőben a kevésbé pénzes réteg is építkezzen –
– A mostani lehetőségek ilyen értelemben nem mozdítják meg a lakáspiacot. Ha például egy háromgyerekes család megfelelő méretű – száz-százhúsz négyzetméteres – házat szeretne építeni, körülbelül tizenhat millió forintjába kerülne. Mennyi hitelt lehetne erre kapni – Nagyon keveset. Tehát, ha a szegényebb réteg anyagi helyzete, fizetőképessége nem javul, akkor az állami hitellehetőségeknek kell gyökeresen megváltozniuk. Nyugat-Európában és az USA-ban szinte minden ingatlan a bankok kezében van, s a polgárok csak bérlik, használják azokat. Ez szerintem jó konstrukció. Egyetértek egyik barátommal, aki azt vallja: átutazók vagyunk csak a Földön. Tehát nem biztos, hogy arra kell törekedni, hogy mindenkinek legyen magántulajdona, de arra mindenképp, hogy mindenki kulturált körülmények között, tehát megfizethető bérű lakásban lakhasson. Ez a szemlélet egyébként Nyugaton ma már általános, ott jóval nagyobb a bérlakások aránya, mint nálunk.
A bérlakásépítést az államnak, az önkormányzatoknak, és nem utolsósorban a bankoknak kellene támogatni, hiszen az ingatlan felépítése után, annak bérbeadásával ők is előnyhöz jutnának. Bekapcsolódhatna ebbe a módosabb vállalkozói réteg is, de akkora tőke többnyire mégsem áll rendelkezésükre, amelyből egy hatvan-nyolcvan lakásos ház építését tudnák finanszírozni. Ráadásul, ha a befektető egy éven belül nem építi meg és nem adja ki a lakásokat, elesik a lakásépítési kamat kedvezményétől is. Tehát erre a körre jelenleg – ilyen szempontból – nem lehet alapozni.
Mint már említettem, többek között a bankoknak kellene olyan kedvezményes hiteleket biztosítani, hogy egy ilyen bérlakást meg lehessen építeni. Azzal együtt be kell kalkulálni, hogy a bérlakások bérét a legtöbb ember nem tudja megfizetni. Az ily módon kialakult, viszonylag alacsony lakásbérekből viszont a banki befektetés csak lassan térülne meg. A megoldás az lenne talán, ha a jelzálogbankok is szorosabban bekapcsolódnának – együttműködve a vállalkozókkal – a konstrukcióba, tehát rátenné a házra a jelzálogjogát húsz-harminc évre, s ennek fejében átvállalná a banki finanszírozást a vállalkozó helyett. A vállalkozó pedig a befolyó lakbérektől törlesztene a jelzálogbank helyett.
– Gyakori probléma, hogy az építészeknek részben vagy egészben fel kell adniuk elképzeléseiket, hogy megbízást kapjanak.
– Ez a probléma nem új keletű, visszanyúlik az első világháború utáni időszakra. A húszas évek építészetének egyik meghatározó alakja, Kocsis Endre például híres barokk villákat épített. Akkor ez volt a közízlés, illetve – a korabeli művészettörténész szerint – ez a magyar úriasszonyok ízlése volt. Amíg a háború után a meggazdagodott réteg építtette ezeket a villákat, most, a rendszerváltás után is az újgazdag réteg építi ezeket a jó ízlésnek, de még praktikumnak is ellentmondó villákat. Természetesen, ahogy akkor, most is sokan elvállalják ezek tervezését, kivitelezését. Ez is egyébként tipikus közép-kelet-európai jelenség: a módosabb réteg Nyugaton kitűnő, jó építészekkel tervezteti meg a házait, és az is látszik rajtuk, hogy tervezői szabad kezet kaptak. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy itthon csupa rossz építész tervezi a – rossz – házakat, hiszen a megélhetés és a megrendelések folyamatossága érdekében a tehetségesebb emberek is hajlandóak a kompromisszumra. Ez nem szerencsés, de sajnos érthető. Ráadásul a magyar építészek természetesen többre képesek, mint amilyen házak születnek, ebből eredően aztán sokszor látszik a kész épületen a megrendelő és az építész közötti vívódás.
– Mire hívná fel azon olvasók figyelmét, akik most vágnak bele az építkezésbe?
– Úgy tapasztaltam, hogy a megrendelők többsége tulajdonképpen fel sem méri, hogy az építkezés milyen nagy feladat. Nem lehet pillanatok alatt eldönteni, hogy hová és milyen házat akarunk építeni, ehhez komoly előtanulmány kell. Fontos, hogy lehetőleg az építész is legyen ott a telekválasztásnál, és együtt keressék meg a lehetőségeket, beszéljék meg, egyeztessék az elképzeléseiket.
Gyakori hiba, hogy az emberek meggondolatlanul vesznek telket, sokszor olyan terepen, ahol az elképzelt ház csak nehezen, vagy egyáltalán nem valósítható meg. Körültekintően kell kiválasztani azt az építészt is, akire rábízzák magukat, tehát a tervezést, esetleg a kivitelezést is. Nem baj, ha az anyagválasztásnál is kikérjük az építész véleményét, ebben neki van nagyobb tapasztalata. Ez nem mindig jelent harcot a két fél között: optimális esetben az építtető elképzelése és az építész szaktudása, esztétikai érzéke kiegészíti egymást. Úgy gondolom, hogy manapság a tárgyi kultúra kevesebb figyelmet kap, mint megérdemelné. Így a jó építészek sem állnak annyira a figyelem középpontjában, mint más humán értelmiségi réteg. Ez elsősorban nem számunkra jelent problémát, hanem a potenciális megrendelőinknek, hiszen ők nem találnak ránk. Visszatérve egy korábbi kérdésre: természetesen az ízlésformálás igényéről semmilyen körülmények között nem szabad lemondanunk.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások