A kulturális miniszter
– Mindenekelőtt megpróbálunk olyan kulturális környezetet teremteni, ahol a kortárs művészet kibontakozhat – kezdi mondanivalóját Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter. – Jóllehet a szélesebb értelemben vett magyar képzőművészet és XIX. század kiemelkedő alkotóinak a hazai és nemzetközi népszerűsítése éppúgy a feladatunk, mint a kortárs művészet támogatása. Szerencsére mind több a modern, illetve kortárs művészetet bemutató állami, önkormányzati vagy a magánfenntartású múzeum és galéria. Tavaly például magánkezdeményezésből két ilyen bemutató hely is nyílt Budapesten. Mindez azt mutatja ugyanis, hogy mint Nyugat-Európában, nálunk is elérkezett annak az ideje, hogy magángyűjtők olyan volumenű és minőségű kortárs gyűjteményeket hozzanak létre, amelynek állandó kiállításához van már elegendő érdeklődés és tőke. Kifejezetten a kortárs művészet új keletű megbecsülését és népszerűségét mutatja, hogy létrejöhetett a MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény Újpesten, és az A.P.A. amerikai alapítványi kortárs múzeum a Horánszky utcában. E független intézmények létrehozásában a minisztérium nem vett részt, de a működésüket programtámogatás formájában szívesen segítjük. Az önkormányzatok áldozatkészsége ugyanolyan fontos, mint a magánszemélyeké. A Paksi Képtár például egy helyi művész kezdeményezésére immár tíz éve működik, anyagát folyamatos vásárlásaival a minisztérium is támogatja. Õsszel végre megnyílhatott a Pécsi Képtár új szárnya is, amely a XX. század második felétől a napjainkig mutatja be a magyar képzőművészetet. Hét nagyvárosunkban működik Művészetek Háza. A Millenniumi Városközpontban a magántőke közreműködésével, de állami finanszírozással megépülő Modern Magyar Művészeti Múzeum várhatóan 2003-ban nyílik, anyaga időben ott ér véget, ahol a MEO-nál elkezdődik.
Másfelől a tárca kedvezmények megteremtésével, jogszabály-változtatásokkal közvetlenül is segíti, hogy könnyebben jussanak az alkotásokhoz a befogadók, az igényesebb vásárlók. A Pénzügyminisztériumot sikerült meggyőznünk, hogy jelentős adókedvezményt adjanak kortárs műalkotások vásárlásához. Így 2001-től beruházások esetén a társasági nyereségadó egy százalékáig leírható a vásárolt kortárs művészeti alkotás értéke. Ez a kedvezmény korábban mindössze 0,2 százalék volt, ötszörösére növelése a vásárlók számára érdemi megtakarítást és így vonzerőt jelenthet, a kortárs művészetnek pedig évente sok százmillió forint bevételt hozhat.
Harmadsorban magam személyesen is szívügyemnek tekintem a képzőművészetet. Az úgynevezett – miniszteri keret?-ből sokat és szívesen áldoztam kortárs kiállításokra, támogatva a katalógusok megjelentetését. Úgy vélem, az utóbbi két évben több katalógus és képzőművészeti monográfia jelent meg, mint az előző tíz esztendőben összesen. Az elmúlt két évben számos tárlatot nyitottam meg, bízva abban, hogy talán ezzel is hozzájárulhatok képzőművészetünk népszerűsítéséhez.
A kortárs képzőművészet vitathatatlanul egyre népszerűbb Magyarországon, ma már minden aukciós ház külön szekciót szentel a kortársaknak. Az árak dinamikusan nőnek, a kereslet élénkül. A kortárs képek piacának létrejöttével a valódi magyar műkereskedelem megszületésének tulajdonképpen napjainkban vagyunk tanúi. A tehetős vállalkozók is egyre inkább fontosnak érzik, hogy valódi minőség kerüljön a szobáik, irodáik falára. Rendre nyílnak a galériák: a Falk Miksa utca, a Belváros és a Vár után most a Váci utca helyrehozott déli szakaszán és a megújuló Ráday utca környékén Budapesten, de a vidéki városokban is. Általában jellemző, hogy miként külföldön, nálunk is bokorba gyűlnek össze. A galériák többsége ma is árusít részletre, és ha indokoltnak látják, nyílván bővítik majd a kedvezmények körét.
A művészettörténész
Sárosdy Judit művészettörténész, a kortárs festészet egyik jeles szakértője bevallotta: , afféle idealista pályakezdőként még azt gondolta, hogy a műalkotásoknak úgynevezett közösségi formák – kiállítások, múzeumok – révén kell eljutniuk a befogadóhoz, a közönséghez. Mert mi más is lehetne egy alkotó célja, mint hogy műve minél több ember lelkében keltsen visszhangot, hogy minél többen gyönyörködjenek benne. Később némiképp változott a véleménye. Mindinkább megérti azokat – mindenek előtt a műgyűjtőket – , akik számára különös jelentősége van a fizikális birtoklásnak, a tulajdonlásnak is, annak, hogy magukénak tudjanak egy-egy műtárgyat, illetve együtt éljenek vele.
– Méltányolandó érzés ez – mondta Sárosdy Judit – , sőt örömteli, hogy mind többen gondolják azt: otthonukban helye van egy-egy igényes, szép festménynek, kerámiának, bármilyen más alkotásnak. Ennek az igénynek a kielégítésére az utóbbi évtizedben galériák egész sora jött létre, ami azért is fontos, mert a múzeumoknak, kiállítóhelyeknek nincs kereskedelmi joguk. Mára már jórészt kialakult a magángaalériák országos hálózata, spontán módon, illetve a piac igényei szerint. Vannak, akik kifejezetten a kereskedelmi funkció betöltésére vállalkoznak, a nívósabbak azonban éppen annyira foglalkoznak ismeretterjesztéssel, művészet-népszerűsítéssel, mint kereskedelemmel.
Ma már bárhol felbukkanhat a műtárgy, az ismert nagy műkereskedések mellett például a sokasodó kisgalériákban, szállodákban, éttermekben, kávéházakban, bevásárlóközpontokban, áruházakban, művelődési házakban, és néha egészen elfogadható árakon hozzá lehet jutni kitűnő művekhez. Általában eligazítást, bizonyos garanciát nyújtanak a kiállítások, és a neves galériák, annál is inkább, mert tulajdonosaik nemegyszer maguk is műgyűjtők, művészettörténészek, művészek. Õk egyfajta bírálóbizottság, a szűrő szerepét is betöltik. A rendszerváltás után ugyanis megszűnt minden olyan művészeti fórum, amely jól-rosszul véleményt mondhatott arról, hogy mi kerüljön a közönség elé. Ma kizárólag a köztérre szánt műalkotásokat bírálja el a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, minden más szabadon bekerülhet a kereskedelembe. Pedig hiba lenne a műalkotást egyszerű kereskedelmi tárgynak tekinteni.
A galériás
Ha van valaki ma a hazai műkereskedők közül, aki megszállottan hisz abban, hogy belátható időn belül a nyugati országokhoz hasonlóan nálunk is divat lesz kortárs műveket vásárolni, gyűjteni, akkor az Virág Judit, a Mű-Terem Galéria tulajdonosa. Nem véletlen, hogy elegáns budapesti, Falk Miksa utcai kiállítóhelyi-ségében az ősszel külön termet nyitott a mai alkotóknak, köztük a legfiatalabbaknak. Tette ezt annak ellenére, hogy az őszi aukción az árverésre bocsátott jelenkori festmények többsége a kikiáltási áron vagy annak közelében kelt el. Így sem csekély összegért. Egy Konok Tamás kép 450 ezerért, Kelemen Károly két képe 600, illetve 650 ezer forintért, Fehér László ugyanennyiért, Bak Imre 750 ezer forintért talált gazdára. Váli Dezső Angyal a város fölött című alkotása volt a legsikeresebb, 420 ezerről egymillió forintra verték föl az árát. – Ha drágák a mai festők alkotásai, és valóban azok, akkor az azért van, mert magasan állapítják meg az árakat a művészek. Mi húsz százalékot teszünk rá – mondta Virág Judit. – A jelenségnek megvan a magyarázata. A ma már neves kortársak közül is sokan hosszú évekig itthon valóban nem tudtak eladni. Külföldre vitték a műveiket, ott vevőkre találtak, akik a hazaitól alapvetően eltérő áron vásárolták meg azokat. Ezek a művészek most itthon is a külföldön kialakult ártrendhez tartják magukat, csakhogy ez nem működik. A magyar gyűjtő azt gondolja: 800 ezer, egymillió, kétmillió forintért már tud venni egy Szőnyit, egy Rudnayt, egy Iványi Grünwaldot is, és ezek biztosan megtartják az árukat. A kortársnál, még a befutottnál is, nagyobb a kockázat.Egy másik oka is van annak, ha lassan indul be a kereskedelem. A kortársak iránt ugyanis jobbára a fiatalabbak érdeklődnek, nekik azonban nincs annyi pénzük, hogy sokat költsenek egy-egy képre. A gyűjtőknek sincs, akik pedig, ha beleszeretnek valamibe, képesek minden áldozatot meghozni érte. Kétségtelen, mind többen vannak, akik anyagiakban, ízlésben eljutottak már oda, hogy tágas, szép lakásukat igényes műtárggyal díszítsék. Ott vannak az aukciókon is, de elsősorban nem a kortárs felé orientálódnak. Virág Judit – másokkal ellentétben – annak a véleményének adott hangot, hogy Magyarországon még nem alakult ki igazán a jelenkori művek kereskedelmének intézményi háttere. Nyugaton a galériák rendszeres kapcsolatban vannak a művészekkel, gyakran kizárólagos szerződést kötnek velük, ezzel mintegy egzisztenciális biztonságot is nyújtva számukra. Kortárs galériájuk megnyitása óta falról négy vagy öt festményt adtak el: a szeptemberi árverésen viszonylag sok képet bocsátottak kalapács alá, novemberben már kevesebbet. A Mű-Terem Galéria tehát megpróbálkozott a kitöréssel, és nem is adja fel. Miért – Mert szerencsére nem kényszerülnek rá, eltartják őket a régi magyar mesterek. Egyszer azonban elfogynak a kvalitásos műveik, mielőbb ki kellene tehát nevelni egy olyan vásárló, gyűjtő réteget, amelyik tíz, tizenöt év múlva szívesen, természetes módon kortársat vesz. Ez egy nonprofit feladat, és ez alól előbb-utóbb nem vonhatja ki magát a többi aukciósház sem. Igaz, ehhez kiállítóterem kell, amellyel a Mű-Terem Galéria rendelkezik is, így a kortárs művészek alkotásaiból – az állandó bemutató mellett – kiállításokat rendeznek. Sorra mutatják be a művészeket, a legfiatalabbak közül is. Rengeteg ugyanis a tehetség közöttük. A galéria faláról éppen a közelmúltban adtak el remek képeket, Bernáth Y Sándor és Adorján Attila művei közül.A művészRitkán tapasztalható nagy érdeklődés kísérte Fehér László Kossuth-díjas festőművész Műcsarnokban rendezett januári kiállítását. A kortárs festészet egyik legjelesebb képviselője számára tehát nem kérdés, hogy eljut-e a művészete a befogadókhoz. – A kiállítások jelentőségét aligha lehet túlbecsülni – nyilatkozta Fehér László. – Jelentősen növelik a művész ismertségét, és magukban hordozzák azt a lehetőséget is, hogy kinyíljon előtte a nagyvilág. Az ilyen tárlatok után megsokasodnak az ismeretségek, sokan keresik meg az alkotót azzal, hogy szeretnének körülnézni a műtermében és vásárolni a művekből. Képeim azonban jellemzően a külföldi galériákon, kiállításaikon keresztül találnak el a gyűjtőkhöz, a vevőkhöz. Düsseldorfi galériásomnál például rendszeresen kiállítok, de folyamatosan jelen vagyok Párizstól Münchenig. Mindegyik galériának más a törzsközönsége, amit a galerista épít ki. Õ szerzi meg magának a művészt, alakítja ki a gyűjtőkörét, nagyon komoly szervezőmunkával. Jellemző például, hogy néhány éve Hamburgban, a Levy Galerie-ben megnyílt kiállításommal egy időben a tulajdonos még másik hatvan művész bemutatóját szervezte a világ különböző részeiben. A galériáknak, mint a közönséghez vezető útnak a gyakorlata, ha nem is nyugati méretekben, nálunk is kezd már meghonosodni. A műtárgy célba érkezésének a legörvendetesebb módja természetesen az, amikor komoly múzeumok vásárolnak a művésztől – folytatta Fehér László, és bevallotta, e tekintetben sem lehet oka panaszra. Legutóbb a németországi Museum Bochum vette meg két jelentős képét, és a napokban, tizenkét év után újabb Fehér-művet vásárolt a Magyar Nemzeti Galéria is. Hogy az alkotó kiknek, hová szánja a képeit, Fehér László így válaszolt: – Természetesen én magamnak festek, amivel gondolataimat, érzéseimet, önmagamat szeretném kifejezni. Megrendelések jó ideje nincsenek, portrékészítést pedig nem vállalok. Ami nem jelenti azt, hogy nem készítek portrékat, de csak a magam kedvére. Érdekes egyébként, e képeket rendszerint nem a modellek veszik meg.Örömmel tapasztalom, hogy azok a képeim, amelyeket tíz-tizenöt éve tőlem vásároltak meg, olcsón, újabban rendre felbukkannak a galériák árverésein. Mivel azóta jócskán – felment az áram”, most a tulajdonosaik sokszoros haszonnal adnak túl rajtuk. Műveim szép számmal találhatók gyűjtőknél, magánlakásokban is, de ez a sorsuk a képeknek. Különösen külföldön tapasztalom azt, hogy a modern, korszerű, nagy lakások, épületek tulajdonosai azonos stílusban rendezik be az otthonukat is, és kortárs műveket raknak a falakra. Igazuk van, mert ezek a képek abban a környezetben erősek. Hófehér falak, kemény bútorok között múlt század eleji festmények nem szólnak igazán. Mindez nálunk még nem jellemző, bár egyes jelek arra utalnak, hogy a fiatalabb generáció már kezd így gondolkodni.
A kortársat gyűjtők között is ott vannak a fiatalok, amin szintén nincs semmi meglepő. Mert mit gyűjtöttek például az 1920?30-as évek műértői – Kortársat. Saját kortársaik műveit. Ezt a fajta polgári gondolkodást felejtette el az ország nálunk az elmúlt évtizedek alatt, és ez látszik napjainkban újjáéledni. Ennek bizonyítéka, hogy egyes galériák már közvetlenül is kérnek képet bemutatótermi árusításra. Kortársaimtól. Tőlem is.
Hozzászólások