Goethe szerint az építészet megfagyott zene; Kismarty-Lechner Jenő e gondolatot egészítette ki úgy, hogy akkor az építész a megfagyott muzsikus. Budavárban oly sokszólamúak az architektikai zengzetek, hogy dirigens legyen a talpán, aki karmesteri jégpálcájával kordában tartja a harmóniát. Dr. Aczél Péternek, a kerület főépítészének huszonöt éve sikerül: idén szeptemberben, a XIII. Főépítészeti Konferencián ezt elismerve kapott életműdíjat.
A Vár aljában lévő Logodi utca csendes bérházai a harmincas években sem emlékeztettek munkaerősiló-szerű tömegszállásokra, Kosztolányi mégis itt írta a Hajnali részegséget, amelyben a „mindennapos agyvérszegénység” által „feldöntött”, alvó lakók ihlették tág ívű allegóriára.
Dr. Aczél Péter főépítész szerint talán ma is sokan csak aludni járnak haza az I. kerületbe (mint bárhova máshová), esetleg dolgozni, bizniszelni. Pedig itt élni kell – mondja -, nem csak lakni (mint bárhol máshol). Az épített környezet több mint az időjárás viszontagságai ellen védő fedelek, s az azokat tartó falak összességének hajlékteremtő praktikuma. Az építmények létrehozása, birtoklása, áruba bocsátása vagy bérbe adása kiváló út a gazdasági haszonszerzéshez is, de ez sem a legfontosabb. Egy főépítész felkent pásztori szerepe, hogy ügyeljen rá, ne csak négyzetméterben, forintban, euróban mérhető értékeket fogjon össze a malter. Különösen így van ez a történelmi városnegyedben, ahol a historikus örökség oly jelentős, hogy a visszateremtés szerepe sokkal meghatározóbb, mint az új létrehozása – mutat rá a kitüntetett szakember.
– Legyen szó bármilyen felújításról, át- vagy beépítésről, ha fellelhetők, minden esetben elővesszük a régi terveket – avat be munkamódszerébe dr. Aczél Péter. – Ez persze sokszor nem tetszik az építtetőnek, elriad a költségektől és a kötöttségektől, de legtöbbször aztán, ha kész a beruházás, visszajön megköszönni, hogy ragaszkodtam a tiszta forráshoz. És ez igen jól tud esni – vallja meg az építész, aki egyébként egyáltalán nem bürokrata típus, még kevésbé érzi magát hatóságnak. Ha van is befolyása, sosem él vissza vele. Kérni szokott. Mint akkor, amikor a kerület rejtett kincseit feltérképezve bebocsáttatást kér helyi ingatlantulajdonosokhoz, hogy felderítse, van-e rejtett, elfeledett építészeti érték a házukban, telkükön: egy relief, egy szobortöredék. Általában szívesen látják. (Akad azért kivétel: a közelmúltban a Dezső utca 3-ban székelő Magyar Békeszövetség nevű szervezet irodavezetője többnapos gondolkodási idő után is úgy döntött, nem engedik be. A főépítész, látom, ebbe nem tud beletörődni; de mit tehet, nem akar háborút.)
Fontosnak tartja kiemelni: nem azért helyezte őt hivatalába a sors, hogy a saját gusztusát ráerőltesse egy kerület ábrázatjára. – Az irodám, mint látja, tágas, és nem azért van benne annyi szék, hogy az asztal jobban mutasson. Le szoktunk rájuk ülni a tervezővel, az építtetővel, és beszélgetünk, úgy, mint most önnel. Értelmesen, érvelve, ha kell, szenvedélyesen, de tisztességesen, szemtől szembe.
Hiába kérem, csak egy olyan projektet említsen meg a negyed évszázad terméséből, amelyre büszke. – Azt nem lehet, mert hiúságnak hatna – hárítja el a kérést. – Minden beruházás az itt élők, a tervezők, építtetők érdeme, a jövőt érintő terveket és szabályokat pedig a képviselő-testület hagyja jóvá, én csak közreműködöm.
Próbálok ravaszkodni, akkor olyanokat soroljon, amelyekre a kerület lehet büszke, mint közös alkotásra, de ismét kikerüli a választ. Illetve egyet azért csak elismer: – Az utóbbi években legalább tíz köztéri szobrot adtunk át, ez több mint sok nagyváros évszázados termése, így talán tényleg komoly és nemes teljesítmény. De persze ez sem az én érdemem – tompítja rögtön kijelentése súlyát, nehogy öndicséret érződjék belőle.
A szakértő grémium egyhangúan ítélte méltónak az életműdíjra, és az egész építész társadalom egyetért az elismeréssel, amelyet dr. Aczél Péter főépítész, címzetes főtanácsos idén szeptemberben vett át. Õ pedig örül neki, mert ez olyan kitüntetés, amelynek semmi köze a politikához. Mert azt nagyon utálja. Ahogy a koszt, a graffitit, a hirdetéseket, a közönyt, a zajt is. De szereti az embereket, a hazáját, benne Budapestet, s a Budavárat és a munkáját. A Kapisztrán téri Városházát elhagyva, míg a kocsiig tartó sétától „izmaim lazulnak”, érintem a Logodi utcai Kosztolányi-ház hűlt helyét is. De szerintem nem csak ezért érzem úgy, hogy egy „Úrnak vendége voltam”.
Hozzászólások