Gőzölgő csokoládé, frissen sült almáspite, vaníliás porcukorral hintett, fehér dióskiflicskék, a cserépkályhában fenyő- és tölgyfahasábok ropognak. Illatuk a csokoládé és vanília édes zamatával varázslatos kavalkáddá egyesül. Egy otthon illatává, amely egyedi és utánozhatatlan, amely mindenhol más és más. Hol aromás pipadohány és jázmin, hol egy izgató parfüm és könnyű szivarfüst elegye. Ha lehunyjuk a szemünket, akkor is tudjuk, hogy otthon vagyunk, és évtizedek múltán, akarva akaratlanul is felidézi bennünk a szülői, nagyszülői házat, ahová olyan jó volt hazamenni. Vendéglátónk, MakraY Katalin és férje, Schmitt pál otthona igazi családi fészek. A ház asszonya nem csak a régi tárgyakat, a múlt kedves emlékeit is szereti. A pesthidegkúti ház berendezésekor arra törekedett, hogy gyermekeiknek és unokáiknak ugyanazt idézze föl ez az otthon, amit neki jelentett egykoron a szülői és nagyszülői ház meghitt melege.
– Nekem az otthon sohasem volt helyhez kötött – mondja Makray Kati. – Nem a várost, a kerületet vagy éppen a házat jelentette, amiben éltünk, hanem a szüleim és nagyszüleim által teremtett varázst. Azt az utánozhatatlan belső világot, amely az ajtón belépve fogadott. Ahol szerettem lenni, reggel felébredni, és gyermekként egy hatalmas fotel mélyéről szemlélni a monumentálisnak tűnő bútorokat, az apró, izgalmas tárgyakat, amelyek között biztonságban éreztem magamat. Ezekből a régi családi bútorokból szerencsére néhány darab átvészelte az elmúlt évtizedeket, és most a mi otthonunkat gazdagítja. A lányok születése óta négyszer költöztünk, mire végül rátaláltunk erre a pesthidegkúti házrészre, mely egy lakóparkban van. Annak idején, oly sok fiatal házaspárhoz hasonlóan, mi is egy alig harminc négyzetméteres kicsiny lakásban kezdtük. Emlékszem, az első keresetemből egy Panni-falat vásároltam, amely a hetvenes évek praktikus bútordarabja volt, és két évtizeden keresztül elkísért bennünket a költözések során.
Erre a házrészre hat évvel ezelőtt egy újsághirdetés alapján bukkantunk. A háromszintes lakás elrendezése tökéletesen megfelelt a vágyainknak. Fontos volt a három lányunk és az unokáink miatt, hogy sok hálószoba legyen. A gyerekeink kirepültek ugyan, így elvileg ketten lakunk itt a férjemmel, de valójában mindig óriási a nyüzsgés a házban. A Magyarországon élő lányunk és az unokáink mondhatni nap mint nap itt vannak. Évente legalább kétszer Alexa is hazajön a családjával Washingtonból, Petra pedig Londonból. Olyankor nálunk laknak. Ezeket az együttléteket nem csak mi, a kicsik is nagyon élvezik. Mindenkinek megvan a saját szobája, ahol ha letesz egy könyvet az asztalra, az három hónap elteltével ugyanúgy és ugyanott várja.
Azt hiszem, ez a ház igazi kényelmes otthon a családnak. A középső szinten van egy kerthez kapcsolódó, egy légterű, tágas nappali, étkező és konyha. Valójában itt zajlik a családi élet. Ha viszont valakinek kedve támad elvonulni aludni, olvasni, akkor azt is zavartalanul megteheti.
A házat lassan és apránként rendeztem be. Nagyon szeretem a régi tárgyakat. Nem csak azért, mert múltjuk van, hanem azért is, mert a régi kor igényességéről árulkodnak. Az évek folyamán, utazásaink során gondosan gyűjtögettem azokat a dolgokat, amelyeket ide szántam. Ilyen például az a svájci katonaláda, amelyet húsz frankért vásároltam egy Kékkereszt vásáron. Varázslatos darab: belül emeletes, telistele fachokkal, a füle pedig olyan, mint a hajókofferoké. Az eladó még ismerte azt az idős embert, akié volt. A férjem fogta a fejét, amikor meglátta, de én éreztem, hogy jó helye lesz a lakásunkban. Másik kedves tárgyam egy petróleumlámpa. Az ezernyolcszázas évek elején Amerikában az volt a szokás, hogy ha egy család vendéget várt, vagy fel-, vagy letekerték a kanócot, attól függően, hogy meddig akarták a vendéget marasztalni. Amikorra leégett a kanóc, a vendégnek illett búcsút vennie.
Fiatal lány koromban nem tetszettek ezek a múltbéli tárgyak. Például az ezüsttálat, amelyet a nagyszüleim az esküvőjükön kaptak nászajándékba, lehetetlen giccses dolognak találtam. Azóta megörököltem, és most nagyon szeretem, kedves a szívemnek. A nappali falán függ, szemben azokkal a tálalószekrényekkel, melyeknek ajtaján, gyönyörűen intarziázva, a nagymamám családjának, a Bornemisszáknak a címere látható. Ezeket a szekrényeket a kidobásra váró lomok közül mentettem ki. Miskolcon egy garázs mélyén töltötték öreg éveiket, nagyon rossz állapotban. Amikor ideköltöztünk, sikerült helyreállítani őket, talán föntről, a mennyországból is elégedettek vele.
Úgy vélem, hogy az ember, ahogyan öregszik, úgy finomodik az ízlése, és vágyódik dolgokra, amelyek azelőtt semmit sem jelentettek neki. Elkezdi gyűjteni az értékeket. Az értéket nem forintban értem, hanem olyan darabokra gondolok, amelyek érzelmileg sokat jelentenek, mert az édesapánké vagy a nagyszüleinké voltak. Édesapám készített például egy levéltartót még a hetvenes években. Mára nagy kincs számomra, mert benne van a keze munkája. Ez a kedves tárgy a férjem íróasztalán kapott helyet.
Gyűjtöm például a szép régi só- és borstartókat. Azt szeretném, hogy amikor a karácsonyi vacsoránál összeül a család, az ünnepi asztalon mindenkinek legyen egy a saját használatára. Mindig nagy öröm, ha rátalálok egyre, ami bővíti a gyűjteményt.
A nappaliban kapott helyet az a gyönyörű karosszék, amelyet karácsonyi széknek hívunk. Szenteste ebben az ünnepi trónszékben szoktuk fényképezni a családot. Alexa lányunk nagyon szereti ezt a karácsonyi széket, ezért úgy döntöttünk, hogy a harmincötödik születésnapjára elküldjük utána Amerikába. Õ azonban mégis azt kérte, hogy ne tegyük, mert úgy érzi, hogy ha ez a szék kikerül hozzá, soha nem költöznek haza, azt pedig nagyon nem szeretnék.
A férjem kapott tőlem ajándékba egy órát, amely mutatja az időt Washingtonban, Londonban és Budapesten. Nagy vágyam, hogy egyszer majd mind a három számlapon ugyanannyit mutassanak a mutatók. Az ugyanis azt jelentené, hogy mind a három lányunk itthon él, és együtt a család. Egyszer azt mondta a kisunokám, hogy – De jó mama, hogy nekünk két világunk van!” A lelkem mosolygott e szavak hallatán. Úgy érzem, sikerült megteremtenünk azt a biztonságot nyújtó, meghitt szülői és nagyszülői otthont, melyet a karácsonyi trónszékből boldog mosollyal szemlélnek unokáink, és ahová a világ bármely pontján élnek is, mindig hazajönnek a gyerekeink.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások