Amikor Finta József neve elhangzik, senki sem családi házakra gondol, hanem azokra a nagyméretű beruházásokra, amelyek az utóbbi évtizedekben születtek, és erőteljesen megváltoztatták Budapest városképét. Fontos középületek jelennek meg szemünk előtt, szállodák, bankok, egész városnegyedre kiterjedő épülettömbök, amelyek átformálták a fővárosunkat, országos érdeklődést váltottak ki, olykor szenvedélyes vihart kavartak. Finta József ízig-vérig közéleti ember, aki nemcsak épületeivel van jelen a kortárs építészetben, hanem akkor is, amikor az építészet gondjáról szó esik, erről szól minden megnyilvánulása, beszéde, töprengése és aggodalma. Így gondolkodik a családi házakról is.
– Valójában azzal a felelősséggel kellene hozzálátni minden családi ház megtervezéséhez – mondja Finta József – , ahogyan Richard Neutra amerikai építész tette, aki néhány hétre beköltözött annak a családnak az otthonába, akik számára tervezett. Felszívta, megismerte az életüket, szokásaikat, életterüket, hogy azután teljesen – testre szabott” házat tervezhessen számukra.
– Ez azt jelenti, hogy amikor egy lakóház tervezéséhez fog, az első szempont, hogy megismerje, milyen a beköltözők élete?
– A családi ház esetében mindenképpen. Két irányból kell megközelíteni egy családi ház tervezését: a lakás szempontjából, de ugyanakkor nem szabad elfejteni, hogy minden egyes ház középület. Igaz, olykor egyetlen család lakik benne, de ezrek, tízezrek, százezrek látják. Része a városnak, a környeznek. S e kettősség mögött ellentmondás feszül. A megrendelő kijelentheti, hogy – a pénzemért azt építtetek, amit akarok”, s egy bizonyos határig így is van. De csak egy határig, mert létezik vizuális és esztétikai környezetszennyezés. Mindenki elvárhatja, hogy az – én házam” az építtető egyéniségét sugározza, és ne csak az építészét. Ugyanakkor minden ház minőségi épület kellene hogy legyen, hiszen része a városnak, mindenki elhalad előtte, mindenki látja. A jó ház kiszolgálja azt, aki benne lakik – s ez nemcsak a családi házra vagy társasházra vonatkozik, hanem a nagy lakóépületekre is – az építészet ilyenformán szolgáltatóipar. Ám egyúttal letéteményese a társadalom bizalmának, tehát mások szépérzékét, vizuális élményét sem teheti tönkre azzal, hogy maradéktalanul teljesíti a megbízó rossz követeléseit.
– Mostanában különösen sok házon látunk öncélú formákat.
– Különösen, ha az építész a maga – önmegvalósítására” törekszik. Magam részéről még soha nem gondoltam arra, hogy egy épület az én – önmegvalósításomat” szolgálná. Arra viszont igen, hogy az építészet nemes és érdekes lehetőségeket rejt, és hogy az ember azért lett építész, mert használható, jó házakat akar tervezni. Méghozzá olyanokat, amelyek mobil módon használhatók, hiszen a család is változik: a gyerekek felnőnek, más az ízlésük, igényük, mint a szüleiké, vagy eladják és más család költözik a házba, akik ugyanúgy jól szeretnék érezni benne magukat. Vagyis a mindenkori lakó számára kell használható tereket kialakítani.
S ez nemcsak az egycsaládos házakra érvényes, hanem a tíz-, húsz-, vagy ötvenlakásos épületekre is. Az építész legfontosabb törvénye, hogy minden egyes lakást úgy alakítson ki, mintha maga is ott akarna lakni. Enélkül az érzelmi elkötelezettség nélkül nem lehet jó lakást tervezni.
– Mégis, mintha a divatnak több szerep jutna mostanában, mint ahogy az ésszerű volna.
– Az építészeti rendeletek, az érvényes szabványok, törvények divatot tudnak formálni. A mai falu képét még a Mária-Terézia korabeli rendezési tervek alakították ki. Nagyon pontosan meghatározták a telekosztásokat, a tetők dőlésszögét, azt, hogy milyen legyen a távolság a szomszéd házától. Ezen túl persze akkor is beleszólt a divat, az, hogy milyen kastély volt a közelben, vagy milyen motívumokat használt egy-egy néprajzi egység.
A két világháború között született meg a – 14 méteres rendelet?, amelynek hatására a hallos lakások kialakultak. Vagyis, miután a beépítési mélységet teljes egészében ki akarták használni, a szobák közé egy ablak nélküli helyiséget iktattak be, amelyet össze lehetett nyitni a nappalival, és így a 25 négyzetméteres nappalit még egy húsz négyzetméteres helyiséggel lehetett megnövelni. A harmincas évek második felétől a negyvenes évekig épültek a legjobb lakások: körbejárhatók, zsákszoba nélküliek, sokfunkciósok. Eléggé szabályozott volt a lakásépítészet, de azért kellő rugalmassággal rendelkezett. Persze, akkor is voltak kiváló építészek, akik a többinél még jobb lakásokat építettek, de ez mindig is így volt.
A klasszicizmus és az eklektika is a maga idején a szabályozással alakította ki a maga 60×60 méteres belső udvaros, gangos utcahálózatát. A rendeleteknek tehát óriási szerepe van abban, hogy épelméjű lakások születnek-e vagy sem. Az is egészen egyértelmű, hogy korunk etalon-zavarokkal küzd. Az információs robbanás a maga túlinformáltságával együtt annyi kulturális információt hoz, annyi technikai és politikai hatás, lakáshasználati információ jut el az építészekhez is, hogy kapkodják a fejüket, és keresik, mi lehetne a jelen és a jövő trendje. Különböző stílusok élnek egymás mellett, s a befektetők között még nagyobb a zavar: nem tudják mit lehetne csinálni. A túlinformáltság jelentkezik az újságok terén is: meg kellene nézni, hány lap foglalkozik lakásokkal, lakásbelsőkkel, s bizony vannak köztük magas színvonalúak és olyanok is, amelyek szennyezik a közízlést.
– Nyilvánvalóan beleszól ebbe az is, hogy megjelent egy tehetősebb réteg?
– Aki eddig panelházban lakott, lassan vásárlóerővé vált, s kialakult egy olyan réteg, amely a legrosszabb külföldi példákat kezdte el követni: drágán megvalósítható, szakipari alapokon működő házak készülnek, rossz etalon szerint. Meg kell csak nézni a vidéki nagyvárosok környékét, vagy a budai hegyeket, hány ház épül rosszul, vagy egyáltalán nem karbantartható szerkezetekkel.
– Ez mit jelent?
– Folyamatosan és nagy tömegben használják például a fát. Csakhogy a hazai fa nem jó minőségű, nincs kellően kiszárítva, nem jól kezelték, s így láthatunk olyan négy-öthat éves házakat, amelyekről már szinte lerohad a faszerkezet. Máskor nem használják azokat a szabályokat, amelyek az évszázadok során alakultak ki, és jól szolgálták a házat: azt például, hogy minden vakolatugrást bádoggal kell lefedni, mert különben az éghajlat, a víz hatására lepotyog. Ezek erkölcstelen építészeti játékok, hiszen minden építész tudja, a mediterrán formák a mi klímákban nem lehetnek hosszú életűek.
Ennél még veszélyesebbek azok a trükkök, amelyeket az alaprajzban követnek el, s amelyek meg tudják keseríteni a család életét. Ilyen például a rossz irányba, az egymásra nyíló ajtók, vagy hogy az ajtó és a fal között kihasználatlan terek húzódnak. Ezek a szakma alapszabályai, amelyeket már az egyetemeken el kellene sajátítani, hogy az építészek génjeibe beépüljenek. Persze, sokkal érdekesebb a hallgatók számára, hogy a terv dekonstruktív vagy Bauhaus stílusú lesz-e, mintsem hogy az ajtók hová kerülnek…
– Milyen egy Finta-féle családi ház?
– Mindössze két családi házat terveztem, mindkettőt rokonok számára. Szerencsére mindkettőnél az volt a szempont, hogy a kert nagy hangsúlyt kapjon, szinte összeépüljön a házzal. Rokonaim nem milliomosok, mindkét családban kisgyerek van, tehát arra kellett figyelnem, hogy a konyha elég nagy legyen, de ne túlméretezett. Amolyan átmenet a mi konyháink és az amerikai konyhák között. Ugyanakkor a család minden tagjának megvan a maga kuckója, ahová visszavonulhat, de barátot is tud fogadni.
– Hol vannak ezek a házak?
– Az egyik Dunántúlon, Paloznakon, ahol rokonaim egy nádtetős öreg parasztházat vettek, amelyet nagyon megszerettek, de folyton beázott, vizesek voltak a falak, tehát át kellett alakítani. Az új ház őrzi a dunántúli falusi építészet régi szépségeit, a nádtetőt, amelyet nagyon megkedveltek, s a fehérre meszelt falakat. A ház előtt hatalmas diófa áll, amelyet ugyancsak igyekeztünk épségben megőrizni. A másik Budán, a Gellérthegy oldalában áll, szerencsére ugyancsak nagy kertben, széles tetőterasszal, ahonnan csodálatos kilátás van. Itt arra gondoltam, hogy hosszú távra kialakított családi fészek legyen, azokkal a gépészeti és technikai megoldásokkal, amelyekből hiányzik minden kivagyiság, amelyre azért büszkék lehetnek a háziak. Vagyis ne külsőségeivel tűnjön ki, hanem azt sugározza, hogy ez egy otthon.
– Mi az, amit egy ház esetében meg lehet spórolni, és min nem szabad takarékoskodni?
– Azokon az anyagokon nem szabad spórolni, amelyek kicserélése nagyon drága. Nem szabad spórolni az alapszerkezeteken, a körítő falakon, a szigetelésen, ugyanakkor nyugodtan lehet olcsóbb burkolóanyagokat, csempét vagy szőnyegpadlót használni, hiszen ezeket később ki lehet cserélni. Nagyon vigyázzanak arra is az építtetők, hogy ne alkalmazzanak olyan építészt, aki kész terméket akar nekik eladni, méghozzá úgy, mintha az egyedi volna.
– Hogyan lehet ezt megítélni?
– Nagyon alaposan nézzék meg, milyen referenciákkal rendelkezik. Milyen sokféle és változatos épületeket tervezett eddig, kérjenek fotókat, alaprajzokat a már elkészült házakról, és gondolják végig, mennyire használhatók az általa kialakított terek. Milyen módon lehet berendezni az általa tervezett helyiségeket, mekkora helyet hagyott a fal és az ajtó között, elfér-e ott egy polc, szekrény. Ezek a részletek egy pillanat alatt elárulják, hogy aki tervezte, lelkiismeretes-e vagy sem. Nem lehet utólag változtatni, mekkora egy erkély, használható-e vagy sem, mekkora a szoba belmagassága, elfér-e bútor a folyosón, s hogy hosszú távon jól szigetelnek-e az ajtók, ablakok.
– A külseje?
– Ezen a téren a legnagyobb az elmezavar, hiszen nincsenek hiteles támpontok, mércék. Így azután előfordul, hogy valaki íves falakat kér, amelyekre később egy képet sem tud felakasztani, vagy rákényszerül arra, hogy bebútorozhatatlan szobában lakjon. Nem biztos, hogy ami egy képeslapban jól mutat, mondjuk Los Angeles környékén, Pátyon is ugyanúgy megállja a helyét, és semmiképpen sem érdemes megépíteni egy tornyot azért, mert a szomszéd házon is ott van.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások