Vendéglátónk fél év gondolkodás után döntötte el, hogy megtartja és felújítja az örökül kapott polgári lakást. Végül nekilátott, és a végeredmény példa lehet mindazoknak, akik kevés pénzből akarnak nagyon jót.
Az újdonsült tulajdonos egy darabig lakberendezési magazinokkal kelt és feküdt, mígnem egy erdélyi filmes táborba utazva a hátsó ülésen ott találta magát valakivel, aki dizájner akart lenni. Még kellett az a fordulat, hogy hősnőnket, Verát, kirúgják a munkahelyéről, ekkor álltak neki Tóth Gergely Mátéval az öt hónapos lakásfelújításnak. A büdzsé a felújításra volt elég, lakberendezésre már nem. Így mindenképp a meglevő bútorokból kellett valamit kihozni, mialatt a szakmunkák – víz-, gáz, villanyszerelés, festés, mázolás – elkészülnek. Gergely restaurátor édesapjától ellesett tudása sokat jelentett az indulásnál, de inkább kísérlet és hallatlanul érdekes kihívás volt számukra e néhány hónap. Munka közben jöttek rá, hogy az adott felülethez milyen ecset kell, melyik festék hogyan viselkedik, miként kell velük bánni. Eleinte csak Gergő festett, Vera csiszolt, aztán később komolyabb feladatokat kapott, sőt „vizsgamunkája” is volt, egy fellépő sámli, ahol pontokat kapott a maszkolásra, a festésre.
Napi 12 órában folyt a munka, vasárnap szünnap. Néha belátogattak a barátok, és egy pillanat alatt spaklival vagy csiszolópapírral a kezükben találták magukat. Pár óra is nagy segítséget jelentett.
Az indusztriális vonalat Gergő hozta, de szerencsés volt a „megrendelő” és a „tervező” egymásra találása: hasonló az ízlésük, és elfogadták egymás ötleteit. Egyedül a babarózsaszín bútorok és az angyalszárnyas szekrény ötlete esett ki… Rászoktak a vastelepre, a zuglóiba már szinte shoppingolni jártak. Így érkezett az egykori olajoshordó, a tűzoltóvödör, hogy új feladatot lássanak el, előbbi szennyestartóvá, utóbbi esernyőtárolóvá lépett elő. A jellegtelen szekrény az ezüst festéktől egyedi, izgalmas darabbá lett, a hosszú évtizedekig használt étkezőasztalon ma mosdó áll, a hokedli pedig éjjeliszekrénnyé lett. Rajta a húsdaráló lámpával, a tulajdonos kedvenc darabjával. – A csúcspont az egyik ajtófélfa volt – meséli Vera – , amikor leszedtük róla a festéket, nevek kerültek elő, valószínűleg egykori mestereké, akik úgy 100 éve a házat építhették. Ebből ékszertartó lett, a neveket természetesen megtartottuk.
Ahogy az ívben rakott falat is, vakolat nélkül. Azóta sok találgatásra ad okot, hogy vajon kapatosan rakta-e a kőműves, vagy csak azt állította magáról, hogy ért hozzá, és elsőre így sikerült a falazás…
A lakást egyszerre határozza meg a funkcionális egyszerűség és az újrafelhasználás bohémsága, amely folyton meglep a használati tárgyakban. A jól végzett munka öröme valahogy ott maradt ennek a merész, játékos lakásnak a tereiben, hogy folyton emlékeztessen a régire, az újra, a kreativitás tálentumára. Ugye, nem csodálkozunk, hogy életük egyik legjobb időszaka volt ez a kicsit hippis projekt.
Hozzászólások