Az építészet megfagyott zene

Lehetett volna zenész, építész, színész, és még ki tudja, hányféle hivatás érintette meg. Ki is próbálta mindahányat, aztán most azt mondja önmagáról: zenész vagyok. Elévülhetetlen érdemei vannak a magyar népzene átörökítésében a XXI. századra, és a táncházmozgalom megteremtésében. Szerény ember mégis, akinek sokat számít, milyen környezetben él. Sebő Ferenc vendégei voltunk.

A szüleim egy szál ruhában tértek meg a háború sújtotta Európából, mindent újra kellett kezdeniük. Gerjén találtak ideiglenes otthonra, ám amikor én születtem, akkor az orvosok azt mondták, nehéz ügy lesz, kórházba kell mennie anyámnak, így hát a szülővárosom Szekszárd. De nem éltünk ott soha, a szüleim Székesfehérvárra költöztek, a színház utcájában laktunk egy hatalmas bérházban. Jó volt ott gyerekeskedni. Többnyire a nagymamám vigyázott rám, nevelt engem, felejthetetlenek azok a nyarak, amelyeket Agárdon tölthettem vele.

Ferenc a fehérvári zeneiskolába járt, ahol csellózni és zongorázni tanult. – Nem is tudom, miért írattak engem éppen ebbe az iskolába, hiszen a szüleim nem értettek a zenéhez, még énekelni sem hallottam őket soha. Nekem azonban tökéletes volt a választás. Mint minden kamasz, én sem tudtam, mi is leszek, ha nagy leszek? Rajzfilmrajzoló szerettem volna lenni – érdekes, az egyik fiam ezt a hivatást választotta –, de nagyanyám a betegágyán azt tanácsolta: legyek építész. Racionális foglalkozás, és mégis ott lapul benne a művészet, a megfagyott zene. Megfogadtam, és jelentkeztem a műszaki egyetemre. Azonnal belecsöppentem az Oberfrank Géza által dirigált diák szimfonikus zenekarba, ott ismertem meg Halmos Bélát, ő brácsázott, én csellóztam, később pedig gitározni tanultunk, és minden olyan hangszeren játszani, amelynek köze lehetett a népzenéhez.

1968-ban megszületett az a dal, amely megalapozta a későbbi Sebő együttest, és amely a mai napig olyan erőteljes, hogy szinte már senki sem tudja honnan, hogyan származik, csak éppen énekelik az emberek. – József Attila: Rejtelmek, ha zengenek című versét zenésítettük meg, és magunk sem hittük, hogy ez ilyen hatásos lesz. Eljátszhattam a dalt Kozmucza Flórának (akinek a költő a verset írta). Szép – mondta –, és olyan mosoly fénylett fel az arcán, hogy azt Mona Lisa is megirigyelhette volna. Óriási megtiszteltetés!

Ferenc három évig építészként is dolgozott. – Remek szakemberekkel, akik látták, hogy bennem nagyon is ott munkál a zene. Szente Ferenc aztán egy idő után azt mondta: neked a zenével kell foglalkoznod, és ha a küldetésed folytatásához az kell, hogy kirúgjalak, akkor meg is teszem! És megtette… A Sebő együttes pedig megkezdte diadalmenetét. – Kedvtelésből muzsikáltunk, és nem nagyon vettük észre, hogy befutottunk volna. Pedig így volt. Amikor megkezdődött a táncházmozgalom, annyira belemerültem a teendőkbe, hogy az érvényesülésre nem is gondoltam. Igazi hályogkovács módjára dolgoztunk, éjt nappallá téve, azt sem tudtuk, hogyan kell lemezt készíteni. Valami furcsa naivitás a mai napig is megvan bennem…

A zenésznek három gyermeke született az első házasságából. Az ifjabb Ferencből rendező lett, Rózsi látványtervező, Berlinben él, Laci pedig filmekhez készít animációt, ő is külföldön. – Második feleségem Zsuzsi régész, 18 éve élünk együtt. Társak vagyunk mindenben, gondolatokban, tettekben. A gyerekek már nem élnek velünk, de van két kutyánk: Malvin, az angol véreb, és Csipesz, a magyar vizsla. Nekik mindent szabad ebben a lakásban, megkérdőjelezhetetlen családtagok.

nappali Ganésával

A hatalmas ablakokon árad be a fény, egyértelműen kijelölve a megörökölt ülőgarnitúra helyét. A vörösréz asztalkán Ganésa, az elefántisten áll, amelyet Indiából hoztam egy hosszabb turnéról. Delhiben elkezdtem magyarázni a közönségnek, mit is jelent a Medvetánc című dalunk, sokan nevettek. Először nem értettem, aztán, kilépve az utcára, minden világossá vált – a sarkon ott állt egy medve a gazdájával, és táncolt! Az impozáns barokk velencei tükör megsokszorozza az ablakokat, olyan, mintha onnan is áradna a fény. A kényelmes hintaszéket egyszer már össze kellett szerelnünk, mert romokra hullott Malvin kutyám és alattam. Ő ugyanis egy kis pillangónak képzeli magát, egyszerűen az ölembe ugrott, és hanyatt estünk.

gondolatok helye

A lakás legnagyobb helyisége a könyvtár. Nemrégiben szántam el magam egy mennyezetig érő polcrendszerre, végre úgy tűnt, minden el is fér, kezelhető lesz a gyűjtemény. Aztán apósomtól megörököltük az ötezer kötetes könyvtárát… A hatalmas tömörfa asztal köré szervezett magas hátú székek kényelmesek, szükség is van rá, mert itt szoktunk dolgozni a társaimmal, nem egyszer hajnalig. Ezt bizonyítják az asztallapon árulkodó vörösborfoltok is, de én nem bánom, ettől válik testközelivé.

a zongora

A lakás berendezésénél általában hagyom, hogy Zsuzsi tobzódjon, de a zongora kivételt képez. Sokat jártam utána, hogy a legjobbat szerezzem meg. A tetején lévő Kossuth-díjat édesanyámnak viszem el a 90. születésnapjára – úgy érzem, őt illeti, hiszen évtizedekig elviselte, hogy a Wesselényi utcai lakásunkból próbatermet kreáltam. Szeretem, hogy a zongorán az emlékek kapnak helyet – fényképek az apám készítette csónakról, az egykori kutyáimról, akik már az égi mezőkön kergetik a nyulakat.

örökségek, emlékek

A feleségem, Zsuzsi, azt mondta, hogy én gyűjtögető vagyok, és ebben alighanem igaza is van. De az apósom, Bandi még inkább az volt, és sok tárgyat örököltünk meg tőle, amelyeket nagy becsben tartunk. Ilyen a kis japán szekreter. A ruhásszekrény magyar szecessziós bútor, darabokban érkezett hozzánk, egy értő asztalos varázsolta újjá. A kép a falon Kossuth Paulát ábrázolja, a feleségem dédmamáját.