Egy borongós tavaszi reggelen, pár nappal húsvét előtt Imre barátommal útra keltünk. Célunk Esztergom volt, hogy meglátogassuk hazánk legnagyobb autógyárát, hiszen azt feltételeztük, hogy nagy élmény lesz ez a túra egy autós rovat szerkesztőinek. Nem tévedtünk.
Már maga a gyár megközelítése is kalandos: az ember ahogy Budapest felől közelít, egyenesen be kell hajtson majdnem a belvárosig, ahol tábla jelzi, hol is kell jobbra lefordulni. Érdekes dolog, hiszen már jóval az Esztergom- tábla előtt is voltak ilyen útbaigazítók – a kamionok ugyanis külön úton közelíthetik meg a komplexumot. Mi viszont hosszan kanyaroghattunk kis szűk és iszonyatos minőségű esztergomi utcácskákon; bevallom, első gondolatom az volt, hogy eltévedtünk. Ez az út biztos, hogy nem a Suzuki gyárhoz megy…
De mégis. Hirtelen hatalmas parkoló tűnik fel, mögötte az óriás épületegyüttes sziluettjei.
Hát akkor álljunk meg, valahol közel a kapuhoz! De ezt csak szeretnénk. A parkoló ugyanis két részre van osztva: a bejárathoz közelebbibe csak Suzuki parkolhat, a másikban minden egyéb márka… Így a Nissanommal kénytelen voltam eloldalogni és távolabb parkhelyet keresni, majd következett a séta.
Németh Ákos úrral, a Magyar Suzuki Zrt. Oktatási és képzési referensével volt megbeszélve találkánk és abban maradtunk, hogy a kapuban fog várni minket. A portánál egy hölgy fogadott. Mondjuk, kit keresünk. -„A gyárlátogatásra jöttek?” -Igen.
És már ránk is adták a kék sisakot és kitűzőt, valamint a biztonsági szemüveget és bent is voltunk. Egy másik, a mi két főnknél kicsit nagyobb és szintén budapesti csoporthoz csapódtunk és fogadott idegenvezetőink segítségével megkezdődött az élmény.
Zárójelben jegyzem meg: Ákossal ekkor nem sikerült találkoznunk, annyira gyorsan és hirtelen bevezényeltek a gyárcsarnokba. Éppen a hegesztő üzem kellős közepén voltunk, amikor megcsörren a zsebemben a mobil: Hol vannak, nem jöttek?- kérdezi egy férfihang. Kiderült, hogy elkerültük egymást, ő valóban valahol a portánál volt, mi meg a csoporttal bejöttünk. Azért a túra végén csak sikerült találkoznunk és beszélnünk pár szót.
De hogyan is készül egy autó –
Az első hatalmas (a kaputól balra) csarnok a prés- és hegesztő üzem. Itt kezdődik minden. Ahogy belép az ember, hatalmas zaj és bűz fogadja, ez az első benyomás a gyárról. A második az a kamion, ami éppen tolat be mellettünk és a lemezeket hozza. Az autóipari bevonatolt finomlemezek méretre vágva érkeznek Európa több országából, főleg Németországból de újabban magyar beszállítóktól is. A transzferprés gépeken a karosszéria nagyméretű lemezalkatrészei több lépésben nyerik el végső formájukat; a bonyolultabb alakzatok kivágását számítógép-vezérlésű lézer-vágógép végzi. A kész panelek útja innen a hegesztőüzembe vezet. A hatalmas gépsorok az autók kasztniját ponthegesztéssel állítják össze, a fődarabok illesztése speciális gépsoron történik. Itt készülnek az ajtók, valamint az üzemanyagtartályok is. A kocsiszekrények szép lassan összeállnak: kezd a dolognak autó- formája lenni. Irány a festőüzem, ahová sajnos látogatók (a magas higiéniai követelmények miatt) nem tehetik be a lábukat. Így mi is kénytelenek vagyunk a hivatalos sajtóanyagot idézni: „A festőüzem labirintusaiban az automata előkezelő soron a felületek és üregek zsírtalanítása, öblítése, kezelése, majd kataforetikus bevonat felhordása következik. Ez képezi a tartós, korrózióvédő alapréteget. A közbenső, majd fedő festékrétegek felhordásával a végső felület kialakítása gondosan programozott és ellenőrzött körülmények között történik. A festés végellenőrzése után az utolsó állomás következik.”
Remélem, minden szót értettek, bevallom, én magam nem. Az összeszerelő üzembe viszont bejuthattunk és meg kell mondanom, ez volt a legnagyobb élmény.
A rengeteg gép után eljutottunk a „hagyományos kézimunka” világába. A zaj itt is óriási, a munkásokon csak sisak van, más védelmi eszköz nincs. Fülvédő sem. Idegenvezetőinktől azt is megtudtuk, miért. Az autók futószalagon érkeznek, a fejünk fölött, kb. olyan 2- 2,5 méteres magasságban. Egy- egy állomáson olyan 2-3 percet töltenek a kasztnik, egy csavar behajtására a gyári előírás szerint 40 másodperc jut. Ezt a japán művezetők nagyon szigorúan betartatják, akik tolmácsok segítségével kommunikálnak a beosztottaikkal. A szalag kétóránként öt percre áll le, ennyi „pisiszünet” jár a dolgozóknak. Egyébként napi 24 órában megy az üzem és a japán előírások alapján heti 4 napban napi 10 órát dolgoznak a munkások… A gépek elindulását és leállását hangjelzések jelzik. Szintúgy azt is, ha targonca érkezik és alkatrészt hoz – a targoncák többsége a Beatles együttes Lucy in the Sky With Diamonds c. opuszát zengi elképesztő hangerővel, hogy a melósok egyikét se üssék el és az ilyen bamba látogatókat sem, mint mi (a hegesztőgép az induláskor Brahms magyar táncaival szórakoztatja a nagyérdeműt). De pontosan mi is zajlik ebben a csarnokban –
A cél az, hogy minden munkahelyen megfelelő alkatrész vagy szerelvény kerüljön az adott gépkocsira. Ez nem kis feladat, hiszen a változatok száma egyre nő. Jelenleg háromféle Suzuki készül itt, több kivitelben: a Swift, az SX4 és a Splash, ill. azt tudták-e, hogy Esztergomban nem csak Suzukit gyártanak –
A hivatalos megfogalmazás általában valahogy így szokott hangzani: az új Opel Agila a Suzuki Splash padlólemezére épül. A valóság: a két autó TELJESEN AZONOS! Ugyanazon a gyártósoron ugyanazokból az alkatrészekből ugyanazok az emberek rakják össze, csak a kárpitok és a külső lakkozás színválasztékában van különbség, meg abban, hogy a gyártósor végén az S- betű helyett a körbezárt villámot ragasztják a kocsik elejére. De ez még hagyján! Azt mondod Splash, azt mondom, Agila. Azt mondod, SX4, azt mondom, Fiat Sedici. A Magyarországon nem kapható Fiat modell is 100%-ig Suzuki, semmi köze nincs az olasz design-hoz!
Egyébként 2007-ben 233.000 autó készült Esztergomban, idénre több, mint 300.000 kocsi legyártását tervezik. Készül: 90.000 Swift, 90.000 SX4 ill. Fiat Sedici; 60.000 Opel Agila és 60.000 Splash. Csak legyen, aki mindezt megveszi! (A gyár dolgozói 10% kedvezményt kapnak, amennyiben minimum 3 évre aláírnak a Suzukihoz.)
De térjünk vissza az összeszerelő üzembe! Megintcsak idézet következik: „A jól szervezett, gondosan összehangolt csapatmunka mellett fontos szerep jut a számítógépes termelésirányítási rendszernek is. A gépek nemcsak a szervezésben, hanem a fizikai munkában is résztvesznek. A szélvédő ragasztásánál például robot segédkezik. A szerelőszalagon előírás szerint a műveletek között mindent többször is ellenőrizni kell. A futómű, a hajtómű, az alkatrészek ezreiből összeálló szerkezet már csak a feltöltésekre, az utolsó simításokra vár – és indulhat a motor.”
Node hogy néz ez ki a gyakorlatban – A futószalag egyes állomásain általában két- három ember dolgozik. A kocsik kb. egy lassabb gyalogos sebességével haladnak, semelyik állomáson nem állnak meg, mozgás közben szerelnek rájuk mindent. Először a futóműveket montírozzák, a fékrendszert és a kereket; az autó tovább gurul. Aztán jön a váltó, a motor, a belső szerelvények (műszerfal, klíma, ülések, kárpitok), ezek Japánból érkeznek. A legérdekesebb a motor beszerelése. Elhiszik, ha azt mondom, hogy ez a művelet kevesebb, mint egy perc – A következő módon csinálják ugyanis: az autó 2 méter magasan függesztve érkezik; a talaj szintjében, szintén futószalagon jönnek a kasztnikhoz párosított motorok. Amikor a kasztni és a motor találkozik, egy hidraulikus emelő felemeli a gép szívét és alulról a motortérbe nyomja. Egy filigrán termetű hölgy felmászik létrán, beugrik az autóba. Bentről rögzíti azokat a csavarokat, amik a motort a váltóval kötik össze, míg két jól megtermett férfiember alulról csavarozza be a motort a helyére és már lódul is tovább az autó; jön helyette a következő. Konzekvensen mindig az adott sorrendben: egy Swift, egy SX4, egy Splash; nem tudom, talán azért, hogy ne legyen annyira unalmas a munka, talán a logisztikai szervezés miatt –
Beszerelik a lámpákat, az elektronikát, majd beállítanak mindent a megfelelő módon és a megfelelő gépekkel. A futómű beállítása, ellenőrzése, bemérése, a fényszóró- beállítások, a gondos szemrevételezés, a futópróba, a fékpróba, a szivárgásvizsgálat és a szállítás előtti konzerválás után gyakorlatilag el is készült az autó.
Természetesen már a gyártás közben szúrópróba- szerűen kiemelnek pár gépet ellenőrzésre. Ezek nagyon szigorú teszteken esnek át egészen onnan, hogy a kasztnit vésővel és kalapáccsal puhítják, vajon mennyit bír ki; egészen odáig, hogy a legapróbb csavar is megfelelően meg van- e húzva, ill. minden vezetékvégnél tökéletes- e az érintkezés.
A dolgok végeztével az autót beindítják és jön a minden egyes modellre kiterjedő kontroll. A Suzuki minőségellenőrei éberen őrködnek afelett, hogy „a mi autónk” minősége valódi Suzuki minőség legyen. A sor végén pedig egy újabb kamion; ezúttal autószállító, mely azonnal elviszi a kész autókat a gyárból.
A kamionnal együtt pedig mi is egy pillanat alatt az udvaron találtuk magunkat – véget ért a túra. De az élmény még nem.
A kapuban várt minket ugyanis Ákos, akitől megtudtunk még egy pár érdekes dolgot: Az esztergomi Suzuki- gyár 350.000 négyzetméteres területen fekszik, melyből a csarnokok 33.000 négyzetmétert foglalnak el. Ez a létesítmény a Suzuki- birodalom egyik legnagyobb gyára, mondhatni igazi gyöngyszeme, mely talán csak a japán Kosai gyárhoz hasonlítható.
A Suzuki Motor Corporation gyáraiban egyébként összesen másfél millió személygépkocsi készül évente; ezzel ő a világ 20., Japán 5. legnagyobb autógyártója. A kiskategóriás autók kategóriájában darabszám tekintetén világelső. 163 országban van jelen, 28 vegyesvállalattal közvetlenül, vagy értékesítési hálózata révén. Hát ez tényleg nem semmi…
Ezzel valóban befejeződött a látogatás. Még egy pár fotót lőttem a gyár külsejéről és a kapuban feszítő Splash-ről, majd jött a keresgélés; a hatalmas parkolóban alig találtam meg a kocsimat. Végül meglett és egy hatalmas élménnyel gazdagodva elhagytuk Esztergomot.
Hozzászólások