Jókai Annának, a Kossuth-díjas (októberben Arany János-Nagydíjat is kapott), közszeretetnek örvendő magyar írónőnek újabban felgyorsult az élete. Szinte naponta hívják találkozókra, előadásokra. Az életmű-sorozat befejezése utáni szusszanásnyi írásszünetben szívesen teljesít minden kérést. De nem ez a feszített program jelenti Jókai Anna életében a legnagyobb változást, hanem az, hogy több évtizedes belvárosi lét után nemrégiben egy kispesti családi házba költözött.
– Közel negyven évig lakott egy Dohány utcai lakásban. Hogyan történt a váltás?
– Két évvel ezelőtt, január elsején úgy ébredtem fel, hogy tudtam, abban az esztendőben valamit meg kell változtatnom az életemben. De mi legyen az – Rájöttem, hogy a környezetemet kell megváltoztatni. Először egyszerű lakáscserére gondoltam, meg is néztünk vagy nyolc lakást, de egyik sem tetszett. Aztán véletlenül megláttam egy szűkszavú hirdetést, hogy Kispesten ház eladó. Amikor beléptem ide és körbejártam, éreztem, hogy ez a mi házunk?
– Mi ragadta meg ennyire?
– Azt akkor még nem tudhattam, hogy milyen hangulatos városrészbe, milyen kedves, segítő szomszédok közé, milyen remek háziorvos körzetébe kerülök. Megragadott a ház földszinti terének tágassága, megtetszettek az oszlopok, a boltívek, a lépcsők, a szinteltolások, a tornyocskák és a hangulatos szobák, de még a sötét csempeborítású konyhapult is, amely a konyhát az étkezőtől elválasztja. Az üvegbetétes konyhabútort viszont már én terveztem, és ugyanígy a gardróbszekrényt is, és a különféle térrészek egyedi megvilágítása is az én elképzeléseim alapján készült. De megmondom őszintén, a családomban nem mindenki körében aratott ez a néhány évvel ezelőtt épült ház osztatlan elismerést.
– Melyik a kedvenc szobája?
– Természetesen a dolgozó. De mivel itt kisebbek a helyiségek, mint a Dohány utcában, a régi dolgozó koloniálberendezését kétfelé osztottam, így kialakult egy szép könyvtárszoba tévével, videóval, CD-lejátszóval, a mellette lévő toronyszobában pedig dolgozom. Az íróasztalomon kívül ott vannak körben a polcokon a legkedvesebb könyveim, a rengeteg dedikált kötet, de a régebbi magyar kedvencek és az angol, francia és német irodalom is ott kapott helyet, a többi könyvet elosztottam a ház többi helyisége között. Szerencsére két nagy fotel is elfért még a dolgozóban, az egyikben szoktam olvasni, a másikba pedig a bizalmasan valló vendégeimet ültetem.
Néhány lépcső vezet a dolgozószobámhoz a felső szintre, ennyi mozgás kell is az embernek. Amikor megvettük a házat,
az emeleten egy kútszerű nyílás tátongott középen, ezen a kürtőn át lehetett lekiabálni a földszintre. Mi befedettük ezt, így egy formás hall alakult ki, és ebből az előtérből csillag alakban nyílik a négy kis szoba. A két dolgozón kívül itt van a háló, egy vendégszoba és a fürdőszoba is, amely szürke-rózsaszín árnyalatot kapott. Egyik kedvencemre, a praktikus és szép üvegezett fürdőszobai szekrényre is én bukkantam rá.
– Érezhető örömmel emlegeti, mennyi mindent csinált személyesen az új otthonért.
– Valóban, szinte gyerekes öröm töltött el, amikor kiderült, milyen jól működik a régen elveszettnek hitt gyakorlati érzékem. Vagy harminc éve nem foglalkoztam ilyesmivel, és most rettentően élveztem a keresést, méricskélést, beosztást, tárgyalást, összehangolást, szervezést, a férjem pedig hagyta, hadd élvezkedjem. Három hónap ment rá, de végül is mindent megoldottunk. Még a nappali ülőgarnitúráját szeretném kicserélni valami kékes árnyalatúra, mert itt minden bútorkiegészítőt igyekszem kékben tartani. Kék a szőnyeg, a lépcsők szegélye, a konyhabútor üvegén a minta, és rengeteg kék konyhai és egyéb tárgyat hordtam össze.
– Hány lakásban lakott eddig életében?
– Amikor születtem, a Szentkirályi utcában laktunk, aztán még vagy hat helyen. Valamennyi eddigi otthonom a Józsefváros sűrűjében volt. De bárhol is laktam, már egészen kicsi koromban igyekeztem megteremteni mindenütt a magam kuckóját, a saját világomat. Van egy sajátos gyerekkori emlékem erről, talán még sohasem meséltem el. Nem voltam babázó kislány, és egyszer, amikor egy fából készült játék babaházat kaptam, kiszereltem belőle mindent, belehelyeztem egy gyöngyházbetétes imakönyvet, a tetejére kis terítőt és gyertyát tettem, kineveztem oltárnak, és ott imádkoztam és elmélkedtem rendszeresen, órákon át… Később pedig nyaranta a folyosón, egy leander alatt üldögéltem egy sámlin, gyúródeszkát tettem az ölembe, és azon írtam gyerekkori – verseimet”. De fiatal felnőttként még az albérletet is igyekeztem a képemre formálni. Mindezek ellenére valamennyi korai lakásban ideiglenességet éreztem, kerestem az igazi otthonomat.
– Mitől válik egy lakás az ember számára igazi otthonná?
– Azt hiszem, nemcsak a meghitt berendezéstől, hanem az ott átélt fontos eseményektől. A Dohány utcai lakásba már betapadt az életem. Pedig igazán nem volt szép környezetben, de a lakás maga kellemes, három szoba személyzetis, régi polgári lakás volt, magas mennyezettel. Ott már kényelmes dolgozószobát tudtam kialakítani magamnak, ott nőttek fel a gyerekeim, ott lettem író. Persze nagyon fájdalmas dolgok is történtek velem abban a lakásban. Az utóbbi években, ha csak a villanykapcsolóhoz nyúltam, felrémlettek az ehhez a mozdulathoz fűződő elszomorító vagy éppen boldogító élmények. De az életem, a lelkem alakulását jelezte az is, hogyan változott az idők során a lakásom arca.
Sokszor cseréltem ki a bútorokat. Arra nem volt pénzem, hogy különösen értékes, antik darabokat vásároljak, olyasmit vettem, ami tetszett, ami mondott nekem valamit. Így a lakásbelső talán kicsit eklektikus lett, de meleg és emberi. Van néhány festmény, amelyeket ma is nagyon szeretek – Vaszary, Czigány, Czóbel, Rudnay – , de ugyanígy őrzöm a számomra kedves ajándékokat is. Igazán szép tárgyaim jelentős barátságokhoz kötődnek. A Kovács Margit-kerámiákat például személyesen Kovács Margittól kaptam, de ereklyeként őrzöm azt a használatból már régen kiment tollat is, amellyel az első regényemet írtam.
– Ennyire ragaszkodik a régi tárgyaihoz, emlékeihez?
– A legtöbbjükhöz igen, és megpróbáltam ebben a tágas házban minden fontosabb emlékemnek helyet találni. A zsúfoltság ellenére rend van. De az ember minden élethelyzetben máshogy él.
Amikor kicsik voltak a gyerekeim, hibernáltam a rendszeretetemet, eltettem későbbre. Hamar megtanultam, hogy nem kell mindjárt megőrülni, ha egy-egy darab a földön hever. Amióta ketten maradtunk a férjemmel, már a rend a természetes körülöttünk, persze a nagy családi összejöveteleknél ez nem tartható. De, adja Isten, hogy minél többször jöjjön össze a család, minél többször boruljon fel a rend. Túl sokan tudják, milyen szörnyű érzés elegáns bútorok között, példás rendben élni, ha a kutya se nyitja rájuk az ajtót. Szeretem a tárgyaimat, de az embereket sokkal jobban szeretem.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások