Sváby Lajos Abádszalókon, 1935-ben született. A Képzőművészeti Főiskolát Kmetty János és Pór Bertalan tanítványaként végezte. A Képzőművészeti Főiskola rektora, a Kingston Egyetem díszdoktora. Munkácsy-díjas, érdemes művész. 1994-ben Kossuth-díjat kapott. Egész életében műteremben élt, most sincs ez másképp: reggelente festékszagban ébred. ?Aki tud vágyódni, az profi” – tanította a főiskolán.
– Olyan lakásban élsz, amely egyben a műtermed is. Mit jelent számodra az, hogy ahol fölébredsz, ott dolgozol –
– Műteremben feküdni, ébredni, nekem természetes. Egész életemben ezt tettem. Mindig irigyelni fogom az írókat vagy a költőket. Somlyó Gyurival szoktunk erről beszélgetni. Õ azt irigyli, hogy ennyi eszközöm van: dolgozom festékkel, ecsettel, papírral, kalapáccsal, fogóval, őneki meg csak az az egy szál tolla van. Én pedig azt irigylem az íróktól, hogy leülnek egy eszpresszóban, ahol a zajban egy szál tollal létrehoznak valamit.
– Hangulatos a műtermed, inkább puritánnak nevezném. Itt csak pihenni szoktál, vagy itt is alszol?
– Itt ülök, és töröm a fejem. Nekem az
a fontos, hogy a kezem ügyében legyenek az eszközeim, a könyveim. Olyan, mintha tanulnék, a kötetek be vannak fülezve és összevissza aláhúzgálva.
Ez főleg azért van, mert rossz a memóriám. Azt hiszem, ha aláhúzok és bejegyzek, akkor a szöveget jobban vissza tudom idézni.
– A zene mennyiben tud befolyásolni az alkotásban – A könyvek mellett sok kazettát is látok.
– Amit olvasok, használati eszköz, ugyanúgy, ahogy képet vagy reprodukciókat nézek. A zene is használható, még festéshez is. Zenét akkor hallgatok, ha ülök és töprengek. Ha már dolgozom, zavar bármilyen zene. Szeretem a csendet. Szegény körülmények között nőttem fel, rádiónk sem volt. Tán főiskolára jártam, amikor a szüleim szereztek valami néprádiót maguknak, de én már akkor jószerivel nem is laktam otthon.
– Hol laktál –
– Összevissza. Hol a nővéreméknél, hol barátoknál, egyszóval vacakul éltem.
A zene, mint használati eszköz, kimaradt a gyerekkoromból. Bár ma már szeretem a zenét és festészetileg is alkalmazom: főleg az eredetzenéket, vagy az eredetzenékhez hasonlító műveket élvezem. Mondjuk Mozart Rekviemjéhez, előtte vagy utána, hozzáhallgatom azt a középkori zsidó zenét, ami rám hat. Csodálatos kapcsolatot tudok a két mű hallgatásában átélni, élvezni. Érdekel, hogy Haydn mennyire kapcsolódik a népzenéhez. Szeretem Schönberget is, őt igazán nem lehet a népzenével kapcsolatba hozni. Érzem a zenét, de nem akármikor.
– Idén Párizsban, a Magyar Intézetben volt önálló kiállításod.
– Kifogtam: akkor zajlott a közlekedési dolgozók sztrájkja. Egyszerűen megbénult Párizs közlekedése. Csoda, hogy negyven látogató eljutott a Magyar Intézetbe. Nem hódítottam meg Párizst, igazi szakkritikát nem kaptam.
– Ha visszatekintesz a pályádra, melyik az az időszak, amelyet nagyon szerettél –
– Amikor 1969-70 körül fekete-fehér monokróm képeket festettem. Aztán lettem színes festővé. Nem tudom akarattal inspirálni magam, de vágyódni tudok. Amikor a Képzőművészeti Főiskolán tanárkodtam, azt tanítottam: tudni kell vágyódni. Aki tud vágyódni, az profi. Rengeteg technikai akarat is van a véghezvitelben, de késztetnem kell magam, hogy nagyon tudjak vágyódni arra, hogy dolgozzam, hogy értelmes legyek, hogy lássam: a velem szemben ülőnek hazudik a szeme, vagy lássam be, hogy az enyém hazudik. Még nem is festettem, már akkor is az érdekelt, hogy a velem szemben álló, ülő ember miként néz rám. Milyen az arca – Hogyan mozdul az arca az én szavamra vagy a tekintetemre, és én azzal mit tudok kezdeni. Meg azzal is: látom-e, hogy én miként reagálok őrá, látom-e magam, én mit művelek, amikor vele vagyok. Lehet, ezért is festettem anynyi önarcképet. Alkalmaztam a magam
arcát, nem azért, mert imádtam magamat, hanem mert szüntelenül ellenőrizni vágyódtam, hogy mit művelnek az arcomon lévő részletek. Kitartóan tudok vágyódni arra, hogy bebizonyítsam: nem igaz az a rossz, amit írtak rólam. Van bennem kivakaródzó képesség.
– Most mire tudsz nagyon vágyódni?
– Hogy dolgozzak, mert olyankor működnek az asszociációim. S ha jól működöm, mindenre alkalmasnak érzem magam; mintha narkotizált lennék. Így festeni nem is munka, hanem a tevés élvezete. Értem
a tárgyakat, érzem a tereket, nem csak
a fizikait. Annyifajta tér van! És olyankor mindben otthon vagyok. Lapotokban bizonyára fényűző lakásokat mutattok be. Az enyém nem ilyen, de szerintem sokan hasonlóképpen szeretnek élni. Nem szeretem a szőnyeget. Ha kinézek az ablakon, háztetőket látok. Az ebédlőben is csak olyan tárgyakkal találkozol, amelyek a legszükségesebbek: asztal, székek. Mégis, a képzelet, amely az alkotásban működtet, színes, nem tárgyakhoz kötött. Néha azok az emberek laknak a legpuritánabb környezetben, akiknek belső életük, szellemi világuk bonyolult, zaklatott, és az otthonukban
lévő sima felületek megnyugtatják őket.
Én ilyen vagyok.
Sváby András, a TV 2 műsorvezetője:
Szüleim azt tanították: ha vannak hibáim, ne szégyelljem, ha vannak erényeim, legyek rájuk büszke. Nem akartam művész lenni. Nem tudok rajzolni, nincs hozzá tehetségem. Létezett bennem dac is. De ha lett volna bennem tehetség, akkor sem ebbe az irányba indultam volna el. Természetesen az én szememben apám a legjobb festő. Én Sváby-képek között születtem, Sváby-képek között éltem a kamaszkoromat és Sváby-képek között vagyok felnőtt. Komolyabb ünnepekre sokszor nagy olajképeket, pasztelleket és rajzokat kapok tőle. Amit ő fest, szép és érzékeny. Szeretem a festményeiben rejlő iróniát, öniróniát, humort és életbölcsességet. Tőle tanultam a türelmet és a türelmetlenséget.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások