MIT IS MONDHATUNK KERN ANDRÁSRÓL AZON KÍVÜL, HOGY A VÍGSZÍNHÁZ KIEMELKEDÕ TEHETSÉGÛ SZÍNMÛVÉSZE, SIKERES RENDEZÕ ÉS ÍRÓ?! TALÁN AZT, HOGY AMOLYAN ÖRÖKIFJÚ LÉLEK LAKOZIK BENNE, TELE VAN TERVEKKEL, ÖTLETEKKEL ÉS KAMASZOS LENDÜLETTEL. GONDOLATAI MINDIG VALAMI ÚJ, MEGVALÓSÍTÁSRA VÁRÓ DOLOG KÖRÜL FOROGNAK, LEGYEN AZ FILM VAGY SZÍNDARAB. MÉRHETETLEN HARMÓNIA SUGÁRZIK BELÕLE, MIKÖZBEN OTTHONÁRÓL ÉS A GYERMEKKORÁRÓL MESÉL, AZ EMLÉKEZETES NYARAKRÓL, PÁRIZS ILLATÁRÓL…
Az ember otthona – Fontos. Rendkívül fontos, és mindig is az volt. Hogy milyen, az nem igazán számított. Gyerekkoromban nem foglalkoztam vele, hogy milyen a lakásunk. A szüleim alakították ki, abból, ami akkoriban adott volt. Hat és kilenc éves korom között olyan érdeklődést mutattam a rajzolás és a festés iránt, hogy a lakásunk összes falát telerajzoltam, sőt, domborműveket is készítettem. Tulajdonképpen ezek inkább „mélyművek” voltak a falba karcolva. Olyan rondák lettek, hogy a lakás festésért kiáltott, ám nem volt rá pénzünk, úgyhogy jó darabig kénytelenek voltunk nézni a művészi alkotásaimat. Aztán tízéves koromban gyerekszínész lettem, és szerepet kaptam egy filmben, amivel kerestem háromezer forintot. Akkor azt mondtam, hogy na, ebből a pénzből kifestetjük a lakást!
Nagyon jó gyerekkorom volt. A Fürst Sándor utcában nőttem fel, és szerettem ott lakni. Gyakorta feljöttek hozzánk a barátaim, és apám körül is nagy szellemi élet zajlott. Érdekelte őt a pálya, ami felé tendáltam, és előszeretettel látott el különféle instrukciókkal, dramaturgiai tanácsokkal is.
Úgy huszonnyolc éves lehettem, amikor kritikusan kezdtem szemlélni a körülöttem lévő tárgyakat. Mikor kirepültem otthonról, és lett egy kis lakásom a Csalogány utcában, szerettem volna azt a saját ízlésem szerint berendezni. Akkoriban jártam Nyugat-Németországban, és láttam egy barna színű lakást: a berendezése három sötétbarna, és egy sárga fotel volt. Az ott akkor nagyon tetszett, így elhatároztam, hogy az első lakásom falait sötétbarnára festem. Mielőtt erre sor került volna, megismerkedtem a feleségemmel, és ideköltöztem. A barna „hóbortom” közben elmúlt, bár ha belegondolok, a hálószobánk fala ma sötétbarna…
Azok közé tartozom, akik élvezik a lakberendezéssel való foglalatoskodást. Az utóbbi hat évben átalakítottuk az otthonunkat, és én szerettem ezeket a munkálatokat. Különféle játékos megoldásokat találtunk ki, amelyeket sikeresen megvalósítottunk. A szülői házból csupán néhány Rosenthal csészét őrzök, viszont rengeteg emléket, amelyek sokkal fontosabbak számomra a bútoroknál. Sohasem felejtem el például a Csillaghegyen töltött nyarakat! A strandon lévő kicsiny házak egyike édesanyám munkahelyének, a Divatcsarnoknak volt a nyaralója, így a szünidő nagy részét ott tölthettem. Gyakorlatilag a strandon éltünk. Este hat után, amikor hazamentek a fürdőzők, néztük, ahogyan leengedik és tisztítják a medencéket, jókat dumcsiztunk, kártyáztunk, üldögéltünk a tábortűznél…
Olyan sok minden kötődik a gyermekkoromhoz! Tizenhat éves koromban jártam először Párizsban. Hihetetlenül fogékony és érzékeny voltam a világra, a jó dolgok csak úgy ragadtak rám. Még az utcák illata is annyira más és finom volt, hogy szinte hanyattlökött. Csodás egy hónapot töltöttem az unokatestvéreméknél, akik ötvenhatban mentek el az országból. Emlékszem, egy teherautóval a házunk elé gördültek, felkiabáltak: na jöttök – Mi meg ott álltunk tucatnyi bőrönddel, aztán apám elgondolkodott, és lekiabált: nem megyünk!
Sohasem vágyódtam arra, hogy máshol éljek, pesti vagyok, meg ragaszkodó is. Itt jó nekem. Ide tartozom… Garas Dezső szokta mondani, hogy „nem normális az, aki színész létére nem akar hollywoodi sztár lenni"… Én is vágyódtam egy időben arra, hogy nemzetközileg is elismert színész legyek, bár nem komolyan, mert tudtam, hogy sosem leszek az, de a vágyódás érzése jó volt.
Nincs semmiféle hobbim, amit kicsit bánok is, és nem vagyok rá nagyon büszke. Nem teniszezem, nem horgászom, viszont nagyon szeretek aludni, és imádok olvasni. Itthon az ágyban heverészni egy könyvvel a kezemben, csodás dolog. Fiatal koromban szépirodalmat olvastam, de valahogy elveszítettem a fonalat, és mostanság csak nagy ritkán veszek ilyesfajta könyvet a kezembe, azonban rettentően szeretem a krimiket. Meg vagyok veszve egy jó krimiért.
Ezt a dobozt itt a képernyővel sokat nézem, és büszke is vagyok rá, mert engem a televízió tett ismertté. Egyfajta magától értetődő népszerűséget teremtett nekem. Hazajövök, bekapcsolom, és hallgatom azt a sok-sok butaságot, ami benne megy. Nem vagyok közgazdász alkat, és bevallom, hogy sokszor egy-egy műsor háromnegyed részét sem értem, de nem is érdekel. Nekem az a fontos, hogy jó szerepeket játsszak, jó filmeket készítsek! Mindig is e körül jártak a gondolataim. Hogy hogyan lehet még jobb képet komponálni a Halász Misivel a Törőcsik Mariról… Itthon, pihenés közben is ezekkel foglalkozom. Aztán bemegyek a színházba próbálni, veszekszem a rendezővel, hogy a jelenetből hogyan lehet a maximumot kihozni..
Mindig minden változik! A lemez kazettára, a kazetta cédére, a cédé MP3-ra cserélődik, viszont az, hogy élő emberek beszélgetnek egy helyen, eljátszanak konfliktushelyzetektet, amivel az a céljuk, hogy a néző magára ismerjen és szembesüljön a világával, az örök dolog. Aztán a darabnak tízkor vége van, és ott marad az üres színpad, a fekete lap, a semmi, ami a játékunk alapja.
Sokan attól félnek, hogy egyszer a technika odáig fejlődik, hogy nem lesz szükség ránk, színészekre, de én ettől nem félek. Az ember nem helyettesíthető.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások