Wolf Péter zeneszerző Szentendre Pro Urbe díjas lakója. Nevének hallatán mindnyájunknak ugyanaz a dallam szólal meg a fülében: a nagysikerű mese, a Vuk zenéje, amely gyermekkori élmény-ként végigkíséri életünket. Hogy mostanság készül a mese folytatása, örömteli hír. Egyik alkotója ezúttal is Wolf Péter lesz, akit otthonában kerestünk meg, hogy arról beszélgessünk, hogyan is él egy zeneszerző.
Napfüggő vagyok. Ha nem süt a nap, rosszkedvű és elkeseredett a lelkem. Talán a mediterrán világ lenne nekem való, de hát ide pottyantott a gólya. Volt idő, hogy felmerült bennem, jobb lenne máshol élni, de mindig visszakeveredtem. Annak idején, amikor Hacki Tamással beutaztam a világot, a földgolyóbis számos pontján megfordultam. Bejártam egész Európát, Észak-Amerikát, voltam Japánban, turistaként Afrikába is eljutottam, ám természetesen Magyarország az egyetlen hely, ahol azt érzem, hogy otthon vagyok. Rendszerint egy-egy hónapot töltöttünk el mindenütt, úgyhogy nem mondanám, kipróbáltam másutt is az életet. Úgy vélem, ha az ember rátalál arra a néhány emberre, akikkel jól érzi magát, teljesen mindegy, hogy hol él. Tanganyikában is jól tudnám érezni magam, ha ott lenne körülöttem az a hat-hét tucat ember, akiket szeretek.
A család a legfontosabb az életemben, úgyhogy a nap mellett családfüggő is vagyok. A feleségem jóvoltából kóstoltam bele, milyen jó is az, ha az embert sok testvér veszi körül. Nekünk három gyermekünk született, két fiúnk és egy lányunk, akik már kirepültek itthonról. Időközben kettő közülük már szülői státuszba lépett, mi pedig a feleségemmel boldog nagyszülők vagyunk. Ha egyszer meghalok, csak azt sajnálom, hogy nem látom, ők merre ágaznak tovább…
Számomra nagyon fontos, mondhatni létkérdés, hogy tudjam, melyik gyerekem épp hol van, mi van a testvéremmel, meg a család többi tagjával. Folyton kapcsolatban vagyunk, és sokszor óránként beszélünk telefonon.
Amikor kicsik voltak a gyerekek, a munkám miatt gyakran utaztam, viszont annál intenzívebben éltem a szülői szerepet. Szinte reggeltől estig velük foglalkoztam. Emlékszem, egyszer Gábor fiamnak házi feladatként le kellett rajzolnia, hogy milyen az, amikor apa hazajön a munkából. A tanárnő legnagyobb meglepetésére az én kicsi fiam rajzolt egy gyönyörű autót, csomagtartója telis-tele banánnal és csokoládéval, olyasmivel, amiket nemigen lehetett akkor itthon kapni. Szigorú apa voltam, de talán azért, mert önmagamhoz is szigorú vagyok. A gyerekeimmel nagyon jó a kapcsolatom, ami fantasztikus dolog.
És a feleségem csodálatos asszony! Hihetetlen értékét dicséri, hogy mindig megteremtette körülöttem a nyugalmat a munkához. A feleségem abban a házban látta meg a napvilágot Szentendrén, amelyben ma a Czóbel-múzeum működik. Én Budapesten laktam, és úgy igazán nyitott szemmel akkor jöttem ki először Szentendrére, amikor jegygyűrűvel a zsebemben bemutatkoztam a jövendőbeli édes anyósomnak és apósomnak. Benősültem abba a bizonyos Czóbel múzeumba, és a házasságunk első hat évében ott is éltünk. Amikor már mindhárom gyermekünk megszületett, vágtunk csak bele a házépítésbe a Bükkös patak partján. Megvásároltunk egy csodás telket, és igyekeztünk úgy építkezni, hogy a területen lévő hatalmas fák megmaradjanak. Gyönyörű háromszintes házat építettünk, izgalmas terekkel, hatalmas üvegfalakkal. Csupán az volt a baj, hogy északi fekvésű volt, úgyhogy nem bennünket sütött a nap, hanem a kertet. A telek csodaszép volt hatalmas fákkal, ám hat órán át nyírtam a ház körüli parkban a füvet. Nem volt kis feladat. Nagyon szerettünk ott élni, de amikor kirepültek a gyerekek, és ketten maradtunk a három emeleten, megváltunk tőle.
Én az az ember vagyok, aki csak előre néz, hátra soha. Levonom a tapasztalatokat, de már lépek is tovább. Mindig az volt a vágyam, hogy olyan kertünk legyen, ahová kilépek, és nem sok-sok lépcsőn megyek le. Ennek a háznak a tervezésénél, ahol most élünk, odafigyeltem erre. Pontosan ugyanoda építettük az újat, ahol régebben egy kis ház állt, hogy ne törjük meg az utca ritmikáját. Déli tájolású épület született, körbesüt a nap, az alapterülete pedig ideális kettőnknek. Itt megvalósítottuk álmunkat, építtettünk egy szép fehér cserépkályhát.
Szeretem és megbecsülöm a családomat, és a munkában hiszek. Az értékrendem szerint nem vagyok divatos, mert mindig a szóbeli megállapodásokhoz tartom magamat. Szükség van törvényekre, de én azokat az embereket szeretem, akik törvények nélkül is tartják magukat az elveikhez.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások