Bács Ferenc Jászai Mari-díjas, Érdemes művész minden szava mögött mély mondanivaló lakozik. Hangja hallatán felvillan bennünk sok-sok szerepe, amely meghatározó a magyar film- és színművészetben. Legutóbb a Márai Sándor életét felidéző Emigráns című filmben játszott főszerepet. Színpadon a Karinthy Színházban A New York-i páparablás című darabban láthatjuk. Mély lelkületű, varázslatos ember, olyan, akiből jó néhány elkelne még a világon.
– Nehéz szavakba önteni, hogy mit jelent számomra az otthon. Mérhetetlen szeretetet, odafigyelést, és egy biztos pontot. Az egykori szülői ház olyan élményt nyújtott, amit sohasem fogok elfelejteni. Nagyszebenben láttam meg a napvilágot. Négy éves voltam, amikor a Bécsi döntés alatt útnak indultunk, hogy átkeljünk a határon. Gyorsan kellett határozni, úgyhogy hátrahagytuk a teljesen berendezett lakásunkat, egy batyuba bedobáltuk a legszükségesebb dolgokat, és már úton is voltunk Kolozsvár felé. Élesen él bennem a kép, ahogyan éjszaka ülök a határon a batyu tetején, amíg a szüleim az átkelést intézik. Emlékszem, akkor ott azt mondtam édesanyámnak, hogy ezek után én már csak magyarul fogok beszélni.
Emlékezetes gyerekkorom volt, rossz és jó dolgok egyaránt tarkították. Kolozsváron nőttem fel egy egyszerű, kétszobás lakásban. Nem volt fürdőszobánk, lavórból mosdottunk. Édesapám műbútorasztalos volt, így mindent „egészségben” tartott odahaza. Egyszerű bútorok között éltünk, a hokedli, amire ültem, ha kopott is volt, de az otthont jelentette. Amikor jöttek az oroszok, apám műhelyében húztuk meg magunkat. Lószőrmatracot tettünk az ablakokba, mert az felfogta a puskagolyót. Nagyon szegény világot éltünk akkoriban, én mégis gazdagnak éreztem az otthonunkat. Talán azért, mert érzések uralták. Édesanyám a háztartást vezette, megtanított főzni és vasalni. Iskola előtt mentem anyámmal a piacra, felváltottuk egymást a sorban, amikor bevezették a jegyrendszert, és órákat kellett várakozni kenyérért. Hazavittük és örültünk neki. Ha tejföl is volt hozzá, fejedelmi lakomának számított.
Sok minden él bennem, amit a szülői házból hoztam magammal és a mai napig őrzök. Édesanyám tanácsai észrevétlenül belém épültek és építettek. Édesapámnak gyakorta segítettem kiseperni a műhelyt, hajnalban mentem vele fát aprítani, aztán hazatoltam a taligát, és utána ültem csak be az iskolapadba. Volt inas, aki mindezt elvégezte volna, de mégis én csináltam, és nekem ez természetes volt. Tudtam, hogy a segítségemmel jót teszek apámnak, ő pedig mindig mindent megköszönt nekem. Nagyon szerette a munkáját és öröm volt nézni, ahogy dolgozott, meg ahogyan az enyves szerszámokat a munkanap végeztével letakarította. Ha Kolozsváron járok, mindig felkeresem azt a három ismerős családot, akiknek apám készítette a bútorokat. A mai napig nem görbültek el az ajtók, állnak a szekrények, nem nyikorog az ágy… szívmelengető érzés. A tulajdonosok megkérdezik tőlem, hogy vajon édesapám milyen módon újítaná fel a bútorokat, én pedig azt válaszolom, hogy minden bizonnyal kézi politúrozással, mert a gépi az nem az igazi…
Édesapám egyszerű, bölcs ember volt. Amikor kitűnő bizonyítvánnyal, két év múltával otthagytam az orvosegyetemet, azt mondta: „Édes fiam! A tettek bizonyítják a tudást, nem pedig a jegyek. Azok csupán osztályzatok. Nem szabad olyan dolgot választani az életben, amit nem szeretsz. Az felhasítja a lelkedet.”
Tizenegy éves voltam, amikor apám kapukulcsot adott nekem, az pedig nagyon nagy szó volt abban az időben, mert tíz órakor zárták a kaput, s ha valaki nem ért haza, odakint éjszakázott a szabad ég alatt. Nem voltam engedelmes gyerek. Kamaszkoromban én is rágyújtottam a többiekkel együtt, aztán fokhagymás kovászos uborkát ettem, hogy édesanyám ne érezze meg a szagát.
A szüleim támogatták a döntésemet, hogy 1977-ben feleségemmel és két gyermekemmel Magyarországra jöjjek. Azt mondták, a gyerekeknek jobb lesz odaát. Négy évbe telt, mire útlevelet kaptunk.
Az életben nincsenek véletlenek. Szerintem minden okkal történik, ahogyan az is, hogy odahaza Erdélyben megismertem Illés Pistát, a miskolci színház főrendezőjét, aki azt mondta: két helyet fenntart nekünk a színháznál. Addig vártak bennünket a helyek, mígnem sikerült áttelepülnünk. Én nem Erdélyből jöttem el, hanem egy rendszerből, ami nagyon nagy differencia. Engem itt vártak, volt hová jönnünk. Miskolcot Győr, majd a Vígszínház követte.
A harmonikus otthont akkor valahogy nem sikerült megteremtenünk, így egy idő után a feleségemmel elváltak útjaink. Én a lányommal a Szent István parkba költöztem, és a bizományiból igyekeztem berendezni egy meleg otthont. Vásároltam Lingel szekrényeket, meg néhány olyan bútort, amit a szívemhez közelinek éreztem.
Édesanyám nem költözött át Magyar-országra, bármennyire is hívtam. Azt mondta, ott van neki a Malomárok-part, a Fellegvár, meg jobbra a piac… én pedig egy idő után fejet hajtottam ezelőtt. Hathetente látogattam, telepakoltam a spájzot liszttel, cukorral és még sok-sok mindennel. Igyekeztem gondoskodni róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Tíz éve veszítettem el, azóta lettem felnőtt. Nehéz ez a létforma.
Fiatal koromban az idősebb embereket szerettem, most inkább a fiatalokat, de ez talán az élet rendje. Életem párja, Edina nagyszerű teremtés, közös otthonunkat is sikerült úgy megteremtenünk, hogy az egy igazi, meghitt családi fészek lett. Az az érzésekkel teli biztos pont, amely a megérkezést jelenti.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások