Gundel Takács Gáborral szinte minden nap találkozunk a képernyőn. Olyan közkedvelt műsorokat vezetett, mint a Játék határok nélkül és az Áll az alku. Legutóbb az István, a király című musical szereplőválogatásának műsorával, a Társulattal töltötte ki a televíziónézők estéit, júniusban pedig a futball Európa-bajnokság egyik közvetítője volt. Rendkívül elfoglalt, családszerető ember, aki fontosnak tartja, hogy minél többet beszélgessen a gyermekeivel. Második otthonában, a Magyar Televízió teraszán beszélgettünk vele.
Édesapám állatorvos volt, négyéves koromig egy major, az Imre-major volt az otthonunk, Balatonfenyvestől néhány kilométerre, délre. Igazi vidéki kis ház volt, falusi udvarral és állatokkal. Halovány emlékeim vannak róla, villanások, fotószerű képek. Az egyik ilyen emlékképem, hogy hosszú órákra bezártak a tyúkólba, de mint később kiderült, a szüleim szerint csupán alig egy-két perc volt az egész. Gyermekfejjel mindent másképpen látunk és érzékelünk, jóval monumentálisabbak a dolgok. Az Imre-majori ház is évekig úgy élt az emlékezetemben, mint egy hatalmas épület. Tizenkilenc éves koromban ellátogattunk egykori otthonunkba nosztalgiázni, és nem akartam hinni a szememnek: mennyire más valójában, mint ami az emlékezetemben élt. Érdekes, hogy ugyanaz az életszituáció fogadott bennünket, amiben mi éltünk. Akkor is egy fiatal állatorvos lakott a házban a családjával. Megható volt.
Aztán az apai nagymamám megbetegedett, és mi Budapestre, a Péterffy Sándor utcai kórház szomszédságába költöztünk, édesapám „szülői házába”. Ott éltünk az apai nagyapámmal. Gyönyörű, nagy, klasszikus polgári lakás volt, óriási belmagassággal, gipszstukkó díszítéssel a mennyezeten. Ez a lakás ma az édesanyám otthona, a nagyapám többezer kötetes könyvtárával és régi bútorokkal berendezve.
A vidéki élet igazán soha sem hiányzott, mégis vágytam arra, hogy kertes házam legyen. A családommal vásároltunk egy nyolcvan százalékos készültségi fokon lévő házat a főváros szomszédságában, így aztán mi dönthettük el, hogy hová kerüljenek
a falak, és milyenek legyenek a burkolatok. Egy légtérben hagytuk a nappalit, az étkezőt és a konyhát, a falakat meg antik hatásúra festettük. A feleségemnek nagyon jó érzéke van a lakberendezéshez, úgyhogy sikerült megvalósítanunk a vágyainkat. Egy földszintes, kedves mediterrán ház a miénk.
A mediterrán világ közel áll a lelkemhez. Szeretem a mi kis országunkat, de egy tengerpart nagyon hiányzik. Ha azt kérdezné valaki, hogyan képzelem el öreg napjaimat, akkor azt mondanám: egy hajón cirkálva az Adria és az Égei-tenger görög szigetvilága között. Néha átugranék Máltára… Hajó, víz, szigetek, napsütés és, finomabbnál finomabb tengeri ételek. Mi kell még!
Annak idején, amikor az Imre-majorban laktunk, az édesapám az ottani emberektől sohasem fogadott el pénzt. Imádta a régi kacatokat, így inkább megkérte a háziakat, hadd menjen fel a padlásra a kidobásra ítélt lomok közé, keresgélni. Ott aztán összeszedett minden vackot: korsót, törött pengéjű kardot… A háziak még hálásak is voltak, hogy a doktor úr elviszi a sok kacatot. Apám pedig boldog volt újdonsült szerzeményeivel. Hát ezt, a régiségek iránti rajongást én bizony örököltem tőle! Nagy bolhapiacra járó vagyok. Bármerre is járok a világon, első utam a bolhapiacra vezet. Gyűjtöm a régi pénzérméket, képes vagyok órákon át kotorászni a különféle érmékkel teli dobozokban. Az az igazi! Bécsben a Flohmarkt állandó úti célom, és Rómában a folyópart melletti Porta Porteset is nagyon szeretem. A házunk telis-tele van az általam vásárolt, nagy becsben tartott darabokkal. A nappalinkban van egy dupla üveglapú asztalunk, amelybe fiókok csúsznak be, így látni a „kincses rekeszekben” megbújó, régiség-piacokon vásárolt apróságokat.
A régi kacatok mellett rengeteg könyvünk van. Úgy neveltek, hogyha bármi kérdésem volt, az apám vagy a nagyapám
a könyvespolcra mutatott, és azt mondta, vegyem le a megfelelő könyvet, és nézzek utána. Én is igyekszem a három gyermekemet ebben a szellemben nevelni. A feleségem oroszlánrészt vállal a családban, hiszen az én életem rendkívül hektikus, kiszámíthatatlan, hogy mikor kell külföldre utaznom. De igyekszem minél több időt tölteni a családommal. A gyerekeim, hála Istennek, mostanra elég jól tolerálják az utazásaimat. A gyereknevelésben és a családi életben fontosnak tartom, hogy sokat beszélgessünk, hisz a mai világban a gyerekeket nagyon sok inger éri, mi pedig tanuljuk „ezt a világot”, hisz nem ebben nőttünk fel. A beszélgetések során derül ki számunkra, hogy mi történik velük az iskolában, és mi foglalkoztatja éppen őket. Mivel a város mellett lakunk, elég sok időt töltünk autóban, és ez remek alkalmat kínál a beszélgetésekre. Próbálunk egyfajta értékrendet adni a gyermekeinknek, hogy megtanulják, mi az erkölcs, és mi a tartás.
Nagyon szeretek utazni! Nyitott vagyok az idegen kultúrákra, imádok távoli városokban barangolni, és megélni az ottani élettempót. Ebben az évben sokat utazom. Júniusban a futball Európa-bajnokságon közvetítettem, majd Kínában az olimpián lesz dolgom. Kínában ez idáig még nem jártam, csupán egy vietnámi utazásom során a folyó túlpartjáról láttam a földjét, úgyhogy nagy kaland lesz! Kettőezerháromig szinte megállás nélkül dolgoztam. Mögöttem volt tizenöt év kemény munka, négy és fél év hajnali kelés, mert a Danubius Rádió reggeli műsorát vezettem, és megállás nélkül televízióztam. Akkor azt mondtam, hogy muszáj visszavennem a tempóból. Ahogy telnek az évek, az ember rájön, mennyire fontos néha kikapcsolni. Mára megengedhetem magamnak, hogy csak olyan munkát vállaljak el, amiben örömömet lelem.
Célkitűzés azért mindig kell! A delphoi jósdában, amikor megkérdezik a jövőt, a válasz az, hogy ismerd meg önmagad. Ez a feladat még hátravan számomra. Egy belső utazás…
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások