Toroczkay Ilona belsőépítész főként magánlakások tervezésével foglalkozik, majd húsz éve. Fehér hollónak számít a szakmában, hiszen a középületek tervezése jobban jövedelmező és kevesebb gonddal járó feladat. Hiszen ma már, akárcsak a focihoz és a politikához, a belsőépítészethez is mindenki ért, ami megnehezíti munkájukat. A piacon is kaotikus a helyzet, egyszerre van hiány és túlkínálat, a silány olcsó és a minőségi drága között alig van átmenet. Gyakori fejtörés okozója, hogy hogyan lehet úgy lenyesni a megbízó elképzeléseinek vadhajtásait, hogy valódi igényének, személyiségének megfelelő környezetet tudjon teremteni.
– Hogy ezt a hivatást választottam, az részben édesapám hobbijának köszönhető – mondja Toroczkay Ilona. – Õ nagyszerű csellóművész volt, ugyanakkor szinte minden bútorunkat maga készítette. Kis asztalosműhelyében szemem láttára született a sok szék, asztal, szekrény, ágy, konyhabútor és a praktikus kiegészítők. Édesanyám időnként átrendezte a lakást, és én ezeket a változásokat is élvezettel figyeltem. A zene ugyan áthatotta egész gyermekkoromat, tizenkét évig zenei iskolába jártam, csellóztam is, de rajzolni és manuális dolgokkal bíbelődni jobban szerettem. A másik indíttatás korábbi eredetű. Nagyapám, akit sajnos már nem ismerhettem, festőművész létére maga is tervezett és festett bútorokat, melyeknek már inkább csak fotók őrzik emlékét, de egy töredékük megmaradt. Így egy kis házi oltár, melyből mind a négy gyermekének készített egyet, különbözőket, szebbnél szebbeket. Ezek egyike ma az én kedvenc, megbecsült darabom. Érdekes véletlen, szinte csodaszámba megy, hogy nagyapám hajdani tanítványa volt az én első rajztanárom és első biztatóm, a nagyszerű Huzelláné Csanak Éva. Később az iparművészetin sok jó tanárom mellett két nagy mesteremtől, Jánossy Györgytől és Király Józseftől kaptam szakmailag a legtöbbet.
– Kissé más volt a társadalmi helyzet és az igények is, amikor a pályát kezdte.
– 1981-ben diplomáztam az Iparművészeti Főiskolán, belsőépítész tervezőművészként. Két kicsi gyerekkel akkor állást nem vállalhattam – fiam másodéves koromban született, lányom közvetlenül a diploma után. Eleinte kissé eltávolodtam a szorosan vett szakmától, grafikai munkát, szobortervet, gyerekjátékot, de még karácsonyfadíszt is készítettem. Akkoriban sok tervpályázatot írtak ki, én gyakran pályáztam, és rendszerint nyertem is. Ez szakmailag szinten tartott a babázás éveiben, és anyagilag sem volt rossz. A nyolcvanas években kapható bútorokból, anyagokból nem lehetett igazán szép lakásokat tervezni, ami arra ösztönözte a tervezőket, hogy ötletes, jól használható megoldásokat eszeljenek ki. Több egyedi bútor, berendezés született, sok kreatív alkotás. Az is igaz, hogy kevesebb megbízó akadt, többnyire kisebb lakásokon dolgoztunk és szerényebb igényeket szolgáltunk ki. A vasfüggönyön ritkán jutottak át külföldi folyóiratok, a megbízók kevesebbet utaztak Nyugatra, a két televíziócsatornán nem sok mintalakást láthattak. Annyi szép szakfolyóirat sem jelent meg akkor, mint manapság. Aki belsőépítészt kért fel otthona kialakítására, jobban megbízott a tervező szaktudásában, respektálta azt. Néhány év alatt azután, ahogyan megnyíltak számunkra a kapuk és beáramlottak a legkorszerűbb anyagok, megnőttek az igények és a lehetőségek. E nagy változás mellékhatásait is érezzük, egyszerre van hiány és túlkínálat, nehéz megvalósítani, hogy a megbízó valódi igényének, személyiségének megfelelő környezetet tudjunk teremteni. Értük küzdünk, látszólag ellenük, és ha a legjobb megoldás helyett csak a legkevésbé rossz jöhet létre, kérdésessé válik, hogy megéri-e a sok belefektetett energia.
– Kényes egyensúly az alkalmazkodás. Meddig szokott elmenni?
– Előre nehéz felmérni, hogy kinek tudok igazán segíteni. Nem tervezek státuszszimbólumokat. Nemegyszer hosszú egyeztetésekre, beszélgetésekre van szükség, képtelen vagyok ugyanis olyan lakást tervezni, amit a tulajdonos nagyzási mániája diktál. Ugyanígy nem befolyásolhat a tárgyak, bútorok megvásárlásánál az eladó üzleti érdeke, vagy a kivitelező alkudozása. Ragaszkodom a tervemhez, hisz alaposan átgondoltam, így a megbízó kétkedéseit is eloszlatom. Neki persze lehet újabb igénye, amelyet figyelembe véve megváltoztathatom az eredeti koncepciót.
– Érzi-e a munkájában előnyét vagy hátrányát annak, hogy nő –
– Valószínű női mivoltom sajátossága, hogy kevésbé érintenek meg a műszaki problémák, ugyanakkor nem is korlátoznak. Úgy érzem, nélkülük kicsit szabadabban szárnyalhatok, nyilvánvalóan bizonyos határok közt. Így talán némi költészetet is sikerül belecsempésznem a munkáimba. Van aztán úgy, hogy a feladat lelke maga a technikai megoldás – egy különleges csomópont, egy mozgatható szerkezet – , ilyenkor ez a kihívás izgat, a precíz megoldás azután a megfelelő szakemberrel konzultálva alakul ki. Alapvető meggyőződésem, hogy a belsőépítészet művészetét a technikai megoldásoknak kell kiszolgálniuk, és nem fordítva. Ha tehetem, társtervezőt, megfelelő mestert is ajánlok, mert ideális esetben minden feladatot az a specialista old meg, aki a legjobban ért hozzá. Egy jó asztalos, kovács vagy függönykészítő a maga mesterségbeli tudását adja hozzá a tervhez, azt a pluszt, amitől a megvalósult tervet szívesen vállalom, és főképpen ami a megbízó elégedettségére és örömére szolgálhat. Talán az is előnyöm, hogy itthon dolgozom, háziasszony is lehetek, miközben magam is átérzem a lakás mint alapvető létforma hétköznapjainak gondjait, örömeit, a körülmények folyamatos változásával, fejlődésével, a néha kényszerű megtorpanással. Mindig volt munkám, de remélem, ezt nem sínylette meg a családom, hisz fiam közben háromdiplomás fizikusként hamarosan doktorál, lányom pedig – talán mert már az anyatejjel szívhatta magába a szakmát – nemsokára átveheti a stafétabotot, már ő is az iparművészetire jár.
– Munkája során vannak-e olyan alapelvek, amelyekhez szigorúan ragaszkodik –
– Nincsenek merev elveim, írásba foglalható szabályaim. Eleinte sokáig nézegetem az adott helyszínt, a tér atmoszféráját, át kell éreznem a benne ható fényeket, színeket. Eközben már munkálkodnak bennem a felmerült kívánságok és igények, melyeket a kezdeti és további beszélgetések alapján felmérek, s ahol szükséges, alakítok. A belsőépítész nagy felelőssége abban rejlik, hogy meghatározza a másik ember életminőségét, sőt, megteremtheti egy tartalmasabb élet lehetőségét is. Míg vágyakat teljesítünk, újabb igényeket teremtünk. A különböző térbeli adottságok mellett az embertípusok, a családtípusok, az életmódtípusok is eltérőek, ezért jó emberismeretre, mi több, emberszeretetre van szükség ehhez a munkához. Lehetőleg úgy kell hatni, hogy azt észre se vegyék, miközben tántoríthatatlanul képviselünk egyfajta esztétikai értékrendet.
– Milyen is az ön által tervezett otthon?
– A ház, a lakás mindennapi életünk tennivalói köré épül, legintimebb kapcsolatainknak ad keretet. Nem csupán tárgyak összessége, hanem élettér, védelmező menedék, amelynek olyan harmóniát kell árasztania, hogy erősforrásunk lehessen. Nemcsak a test, de a lélek szükségleteit is szolgálja. Az előrelátás is nagyon fontos, mert változó emberi igényeket kell kiszolgálnunk. Az általam alakított tér egy jól átgondolt rendszer, amelyben fontos szerep jut az arányoknak, az egyensúlynak, a harmóniának és a ritmusnak. Az épített és a természeti környezet hatása is igen fontos tényező. Mindig szívesen becsempészem a természetes anyagokat, viszont mivel ezek élnek, bizony nagyobb törődést, gondozást igényelnek. Mégis szívesen ajánlom, főleg napjainkban, amikor az átlagember a bőség zavarával küzd, szinte képtelen feldolgozni azt a vizuális élményáradatot, ami nap mint nap megkísérti, és esetleg hamis értékrendhez sodorja.
– Gondolatban visszajár-e a régi helyszínekre?
– Az egyéniségemből adódóan minden létrejött otthont egy kicsit a sajátomnak tekintek, és olykor nagyon sajnálom, hogy végleg el kell szakadnom tőle. Amikor kész, természetesen visszavonulok, de még jó ideig motoszkál bennem valamiféle hiányérzet. Olyasfajta, mint mikor elolvasok egy szép regényt és nincs tovább.
Hozzászólások