Az érintettség mértékétől függően csodálkozást, felháborodást, vagy éppen helyeslést váltott ki az a hír, hogy 2000. november 30. után az önkormányzatok a bentlakó bérlő hozzájárulása nélkül eladhatják a tulajdonukban álló bérlakásokat. Pedig ez a rendelkezés már 1993 óta ismert, ugyanis ekkor született meg a lakástörvény (1993. évi LXXVIII. törvény), amely alapján jórészt végbement az önkormányzati lakások értékesítése. A Magyarországon egyedülálló, de világszerte is igen ritka lakásprivatizáció során egyébként több mint 500 ezer önkormányzati lakást értékesítettek.
A jogszabály rendelkezései alapján 1995. november 30-ig kizárólag a bentlakó bérlők részére lehetett a lakásokat eladni. Mivel a vásárlás feltételei nagyon kedvezőnek bizonyultak – a vételár az akkori forgalmi érték egynegyede-egyötöde volt, és a vásárlók hosszú lejáratú részletfizetési lehetőséget is kaptak – az önkormányzati lakások legnagyobb részét a bérlők megvásárolták.
Mivel a felkínált vételi ajánlattal így sem tudott vagy akart mindenki élni, a bérlők számára a jogszabály öt év átmeneti időt biztosított. Ez idő alatt a lakásokat csak abban az esetben lehetett más részére értékesíteni, ha ehhez a bentlakó hozzájárult. Ez az ötéves – türelmi idő – jár le 2000. november 30-án, ezután tehát nem kell már a bentlakó hozzájárulása ahhoz, hogy a lakást más részére eladják.
Várható tendenciák
Tudvalévő, hogy az önkormányzati lakások száma a lakásprivatizáció eredményeként a korábbi mennyiség töredékére csökkent. Ez az állomány is azonban többféle ingatlantípusból tevődik össze, ide tartoznak a műemlék épületekben, valamint a bontandó épületekben található lakások is, amelyeket ezután sem lehet értékesíteni. A fennmaradó, elvileg eladható lakásokkal pedig az önkormányzatok inkább gazdálkodni szeretnének, mintsem eladni azokat. A vagyon felélésének folyamata az önkormányzatok többsége esetében befejeződött, számos helyen éppen az ellenkezője tapasztalható: visszavásárolják a korábban a jogszabály alapján kötelezően eladott lakásokat. Másfelől, nehezen elképzelhető, hogy az önkormányzatok tömegesen felvállalnák azon konfliktushelyzeteket, amelyeket a lakások kívülállók részére történő értékesítése maga után von.
Meg kell említeni azt is, hogy az elvileg értékesíthető önkormányzati lakásállomány műszaki színvonala, így értéke is meglehetősen alacsony. Önkormányzati tulajdonban főként szoba-konyhás, vagy még alacsonyabb komfortfokozatú lakások maradtak. Ez pedig a befektetők érdeklődését sem kelti igazán fel, részükről tehát az önkormányzatok felé túl nagy nyomás nem valószínű.
Amennyiben az önkormányzat mégis eladná bérlakásait harmadik személyek részére, a bentlakók természetesen ekkor sem kerülnének az utcára. Az új tulajdonos kizárólag abban az esetben – szabadulhat meg – a bentlakótól, amennyiben hasonló adottságokkal rendelkező – hasonló alapterületű és komfortfokozatú – bérlakást biztosít számára. Az új tulajdonosnak egyedül arra van tehát lehetősége, hogy a bérleti díj összegét felemelje. Ehhez a bérlő hozzájárulása is szükséges, ennek hiányában a tulajdonos kénytelen a bírósághoz fordulni a bérleti díj emelése érdekében. Azt, hogy ezzel kapcsolatban milyen bírói gyakorlat alakul ki, ma még nem tudni, kevéssé valószínű azonban, hogy a korábban önkormányzati bérleti díjak automatikusan piaci szintre emelkednek.
Kivételek, mentességek
A vázolt, nem túl valószínű forgatókönyv alól is vannak azonban kivételek. Amennyiben a bentlakó nyugdíjas, a lakást nem lehet értékesíteni, a nyugdíjas bérlő ugyanis élete végéig bent lakhat a bérlakásban. Lehetőség van ugyanakkor arra is, hogy az önkormányzatok saját rendeletet alkossanak, amelyben újabb mentességeket állapítanak meg, vagy például elővásárlási jogot biztosítanak a bérlő részére.
Összefoglalva: az életbe lépő rendelkezésnek – ahogy mondani szokás – nagyobb a füstje, mint a lángja, bár néhány családot biztosan érint majd, de ők sem kerülnek hátrányosabb helyzetbe, igaz, előnyösebbe sem a jelenleginél.
Hozzászólások