Visszaemlékezem, hogy egészen kis gyermekként éjszaka felébredve a félhomályban a cserépkályhát egy félemeletes óriásnak láttam. Más alkalommal az utcán, amikor egy autóbusz előtt vezettek át, és az felberregtette motorját, gonosz arcú ellenségnek tűnt. Felnőttkoromban pszichológiai könyveket olvasva megtudtam: a kis gyerekek a tárgyakat is élőlénynek tekintik, amelyeknek jó- vagy rosszindulatú, kedves vagy szigorú arcuk van. Természetesen azt a korszakot kinőjük, de lelkünk mélyén, tudatunk alatt valami megmarad bennünk ebből a korból, s talán ez magyarázza, miért szimpatikus, vidám, szép arányú méltóságteljes, vagy éppen zavaró, zord, hideg számunkra egy-egy ház.
Érdekes, jellemző, és a fenti állítást igazolja számos idevonatkozó elnevezésünk, szavunk is: a ház homlokzata, lábazata, oszlopainak törzse, az ablakok szemöldökpárkánya, a lekontyolt tető, az épületszárny, a toronysisak, a ház egészének arculata ezt az érzelmi világot tükrözi.
Az építészek közül jó néhányan már a történelmi korokban is tudták ezt – így volt ez az antik építészetben is. Közismert a nagy olasz építész, Bernini rajza a római Szent Péter Bazilikáról, és az előtte lévő, ellipszis alakú, oszlopokkal övezett térről: a templom kupolája a pápai koronát, a tér az egyház kitárt karját személyesíti meg a képen. De talán még ismertebb Leonardo da Vinci egy körben, terpeszben álló, kiterjesztett karú férfialakja, különböző berajzolt átlókkal és metszéspontokkal; a megfelelő építészeti arányokat az emberi test részarányaiból vezeti le. Így tesz Le Corbusier, a XX. század egyik legjelentősebb építésze is.
A mai, hazai kortárs építészek közül Makovecz Imre házainál nagyon sokszor megjelenik az emberarc, a két szem, szemöldök, száj vonala – ezek arányai egyben arckifejezést is tükröznek, ami tudatosan lehet barátságos, szigorú, vagy ünnepélyes is.
Ma a ház homlokzata sokszor emberarcú, így nagyon fontos azon az ablakok mérete, helyzete is. Az ember – tudat alatt – az ablakot sokszor az arc szemeinek látja, és akkor érzi kedvesnek, ha a szemek egymástól való távolsága megfelel egy derűs szempár helyzetének. A tető az épület haja, kalapja, főkötője lehet, és sokszor túlzottan a szemére húzott, néha hetykén félretolt, máskor meg zavaróan félrebillent – egyszóval jó, vagy rossz arányú.
Ha tudatosítjuk ezt az emberarcúságot, vagy előnyére asszociáló szemléletet, biztosabban eligazodhatunk azon, jók-e a ház arányai, és megfejthetjük, miért szép számunkra egy épület, vagy éppen miért taszító.
A természettől van mit tanulnunk. Ha mérnöki szemmel nézünk egy-egy szép fára, el kell ismernünk, hogy statikailag, szerkezetileg is messze túltesz a tervezett, épített szerkezeteken. Ahogyan a törzsből leágaznak az egyre vékonyabb faágak, amelyek rugalmasan felveszik a szél, a hó terhét – az egész rendszer csodálatos súlyelosztása, felépítése méltán tekinthető mesteri iskolapéldának a mérnökök számára is. De ugyanez a célszerűség, tökéletességre való törekvés jelentkezik egy-egy virág, bogár, pillangó felépítésében is. Természetesen az ember maga áll a legközelebb hozzánk; nem véletlen tehát, hogy az egészséges, szép ember arányai akarva-akaratlanul is mintát jelentenek mindnyájunk számára.
A környezet, amiben élünk, egyrészről az ősi, természeti környezet maradványa, amit tudatosan megőrizni elemi létérdekünk, de ma már elképzelhetetlen az életünk az épített, mesterséges, az életmódunkat szolgáló környezet nélkül. Ennek meghatározó része a lakóházak, épületek sokasága. Az épített környezet humánussá, emberarcúvá, a természet vonásait átvevővé, ahhoz igazodóvá tétele az építészek fontos feladata, hiszen ez kihat életünk, közérzetünk, érzelmeink világára.
Hozzászólások