Kerényi József Ybl- és Kossuth-díjas építész nevéhez megszámlálhatatlanul sok gyönyörű épület fűződik. Neve egybeforrt Kecskeméttel, húsz évig dolgozott ott. 1985-ben építészeti munkásságáért Párizsban elnyerte az építészek Oscar-díját, a Matthew-diplomát. 1986-ban az év díszlettervezőjének választották. Évek óta tanít. Sokoldalú, konok, makacs, csupa lendület ember.
– Azt tudjuk, mit jelent az ön neve Kecskemétnek: az újjászületést. Arra volnánk kíváncsiak, mit jelent önnek ez a város.
– A magyar vadkeletet és a soha nem volt békességet. A város átalakításakor volt kitől tanulnom: a kiegyezés, majd a nagy földrengés után nagyszerű emberek fogtak Kecskemét építéséhez. A múlt század végén Kecskemétnek főtere sem volt. Lestár Péter polgármester bontotta ki a főtér helyét és kezdte el a legfontosabb közintézmények építését is. Õ mondta büszkén: – Lehet, olyan szegények vagyunk, hogy még viskókban lakunk, de az iskoláinknak palotát építünk-. Amikor meghalt, az új városházán ravatalozták föl. Utóda, Kada Elek mondta, körülmutatván az épületen: – Ez a mi üzenetünk a jövőnek!- Ma, amikor mindenki rövid távra egy-két ciklusra tervez, megszívlelendő szavak ezek. Mindketten a kor legjobb építészeit bízták meg a város újjáépítésével, Lechner Ödönnel az élen. Kada folytatta, amit Lestár elkezdett: európai rangú sugárutat építtetett a vasúttól az új főtérhez. Számomra munkám során a legnagyobb segítség ezeknek az akkor – a hatvanas években – még nem becsült értékeknek az újrafelfedezése volt.
– Mégis eljött Kecskemétről
– Húsz évet töltöttem ott, és úgy éreztem, tovább már lustaság volna maradnom: csak az jöhetne, hogy megülök a babérjaimon, s elkezdem ismételni önmagam. Sokáig halogattam a döntést, a végső lökést az adta, hogy 1983-ban, egyik óráról a másikra megbénult az egyik lábam, egy komoly gerincműtéten estem át. A kényszerű pihenő alatt volt időm átgondolni az életemet, akkor döntöttem el végleg, hogy eljövök Kecskemétről. Szerencsémre éppen akkor pályázati kiírás jelent meg egy műemlékvédelmi irodavezetői állásra.
– Így került a Vátihoz, egy nagy tervezővállalathoz, beosztása szerint irodavezetőnek. Õszintén szólva nem nagyon értem, hogy mi vonzotta ebben a pozícióban, már csak azért sem, mert kecskeméti építész korában sem nagy tűrte a jármot, nem fogadta el a hivatali ranglétra iránti kötelező alázatot, sem pedig a lélektelen hivatalnokfegyelmet – más kérdés, hogy ebben tökéletesen igaza volt.
– Én Kecskeméten is elsősorban épületek, városrészek rehabilitációjával foglalkoztam. Ám akármit csináltam, mindig volt egy olyasfajta vállonveregető megítélése a munkámnak: jó, ehhez ért, de új épületet nem tud tervezni…, s amikor ezt a munkámmal cáfoltam, jött a következő vád: a várostervezéshez nem értek. Az utolsó érv az volt: építésznek talán jó vagyok, de tervezővállalati vezetőnek alkalmatlan. Én pedig ki akartam próbálni magam ezen a területen is. 1984-ben, amikor a Vátihoz kerültem, nagyon nehéz helyzettel találtam szemben magam, alig volt munkánk. Ezekben az években dolgoztuk ki többek között Budapest rehabilitációjának módszertanát, amelyet egyszer áttanulmányozott egy angol építész szakember is, s azt mondta: Londonban sem tudna ennél jobbat kitalálni. Nagy csapatmunka volt, amit én még Kecskeméten tanultam meg, s itt is nagyon jól hasznosítottam.
– Ebben az időben több, igen nívós szakmai elismerést is kapott: rehabilitációs munkásságáért Párizsban elnyerte az építészek Oscar-ját, a világhírű Matthew-diplomát, s ugyanakkor – egy miskolci és egy pécsi színházi munkájáért – az év díszlettervezőjének választották. Ez utóbbi kirándulása sokakat irritált.
– Az én felfogásom szerint az építészet és a színházi díszlettervezés szorosan összetartozó tevékenység, hiszen az építész térben gondolkodik, a színpadon pedig játékteret kell terveznie. Amikor az ember épületet tervez, az a munkája tétje, hogy a rendelkezésére álló betonnal, kővel, téglával ki tud-e fejezni érzelmeket: azaz, hogy egy elképzelt történetben hogyan képes egy házat megépíteni. Munkája közben azt is át kell gondolnia, hogy abban az épületben, a benne lakó emberekkel vajon mi minden történik majd: hogyan kelnek fel, ülnek le reggelizni, vesznek össze, vagy éppen hogyan szeretik majd egymást. Magyarán, egy épületnél jósolok: elképzelem a benne lezajló majdani életet. A színpadon viszont, amikor a díszlettervezésre kerül sor, már lezajlott egy dráma, s az én feladatom rekonstruálni azt az addig még nem ismert teret, amiben ezek az események megtörténhettek. Egyébként egy építész hihetetlenül sokat tanulhat egy úgynevezett színházi állítópróbán, ott ugyanis azonnal kiderül, ha a megtervezett tér tíz centiméterrel magasabb a kelleténél, máris rideg hodály érzetét kelti, míg ha ugyanennyivel alacsonyabb a szükségesnél, nyomasztó játékteret ad.
– Minden egyes, ma már világhírű kecskeméti épülete hihetetlen otthonosságot, melegséget sugároz, rendkívül ember- és lélekközeli. Láttam viszont annak idején kecskeméti otthonát, és őszintén meglepett – kérem, ne bántódjon meg érte – annak jellegtelensége, személytelensége. Mondja, hogy van ez: magának, aki olyan hihetetlenül szívósan harcolt minden egyes gyönyörű épülete minden egyes téglájáért, boltívéért, hajlatáért, ennyire mindegy volt, hogy milyen az a személyes élettér, amelyben él?
– Nem erről volt szó. Elhiszi vagy sem: nekem soha nem volt annyi pénzem, hogy annál a garzonnál nagyobb vagy szebb lakást vegyek. Kérni pedig soha semmit nem kértem a magam számára – ez nálam alapelv volt mindig -, hiszen csak ez lehetett a mindenkori emberi és építészi hitelességem alapja. Én egyébként imádtam azt a lakást: maga biztosan nem figyelte meg, de az ablakom egy térre nyílt, ahol sok-sok fára láttam.
– A következő, már budapesti, budai otthona csupán két pici szobával volt nagyobb a kecskemétinél: a nappali nem lehetett több tizenhat-tizennyolc négyzetméternél, mégis maga volt az otthonosság, barátságosság. Tele volt személyes érzelmeket sugárzó tárgyakkal: barátok képeivel, grafikáival, gipszöntvényeivel.
– Ez az otthonom egyébként legénylakásnak indult, s bár tudom, sokan felhördülnek majd, mégis határozottan állítom: a három lakószobájával együtt – ideális esetben – abszolút egyszemélyes otthon. A normális, emberi élettér ugyanis az én felfogásom szerint olyan, hogy kell lennie benne egy kis hálószobának, egy akármilyen apró, de különálló dolgozószobának, és egy nappalinak. Az akkori hazai, darabszámra menő lakásépítés egyik nagy szégyene és eredménye, hogy a magyar értelmiség túlnyomó része máig az ágy szélén görnyedve dolgozik – az ölében. Bizony, nem voltak ostobák az elődeink: nagy áldás volt régen az úgynevezett könyvtárszoba, ahová el lehetett vonulni nyugalmasan olvasgatni, levelet írni, szivarozni, vagy akár csak a két emberre tartozó titkokat megbeszélni anélkül, hogy ezzel a család többi tagját bármely egyéb tevékenységében gátolták vagy zavarták volna. Ahhoz, hogy egy lakásban igazán otthon érezzék magukat az emberek, tudomásul kellene venniük végre az építőknek és az építtetőknek, hogy a különböző tevékenységeknek különböző a térigényük is. Persze az sem mellékes, hogy ezek a terek szépen kapcsolódjanak egymáshoz. Tudom, hogy ma már főleg magánerőből, rengeteg, hatalmas lakás is épül. Olyannyira nagyok, hogy például egy nappalit hatvan négyzetméteresre építenek, aztán nem értik, miért nem érzik jól magukat benne. Pedig csak azt nem gondolják végig: mit is jelent a nappali fogalma. Én viszont azt mondom: három, egyenként tizennégy négyzetméteres, egymáshoz jól kapcsolódó helyiség szebb és hasznosabb tércsoportot ad, mint egyetlen hodály. Sokan nem tudnak teret tervezni: alaprajzban gondolkoznak, homlokzatban, tömegben, és ami a legnagyobb baj, a külvilágnak építkeznek, az utcának, a szomszéduknak. Amikor én abban a második, már budapesti lakásba először beléptem, az első, amit megláttam, a ház előtt álló három gyönyörű gesztenyefa volt – azok döntötték el végleg, hogy oda költözöm, számomra ugyanis annyira meghatározó az is, hogy mire látok ki, milyen látványra ébredek. Van egy építész kollégám, Ferencz István – az ő házát szoktam mindig jó példaként felemlíteni, ennek az esztelen és stílustalan újgazdag építkezésnek az ellenében. Az ő háza ugyanis, úgy ahogy van, kilóg a környezetéből – jó értelemben persze. Pedig ő csak arra jött rá, hogy egy kertes házban a kert szintjén kell élni. Azon a budai hegyvidéken ugyanis, ahol felépítette a házát, egy előírás értelmében a zöldterületnek csak 15 százalékát szabad beépíteni, ezért aztán az ott építtetők vagy a garázsszintre, vagy a tetőtérre zsúfolják a lakótereket – ettől léptéktelenekké válnak a házak. Ez az építész barátom ellenben úgy tervezte meg és építette fel a fiával kettesben – három nyáron át, Miskolcról feljárva, hét hónap alatt – a házát, hogy annak minden helyisége szervesen kapcsolódik a kerthez. Magyarán: ha a felesége éppen krumplit pucolni kényszerül, olyankor is ki tud ülni a konyha előtti kis teraszra. Az egész ház szép, szelíd, terepszintre simuló. Annyira, hogy a környék tornyos, kastélyt utánzó házaihoz képest egyenesen szerénynek tűnik. Õ úgy fogalmazta meg ezt: nem elég „etetős” a háza. Nekem egyébként a környék hivalkodó magánépületeivel nem az a fő bajom, hogy túlméretezettek, hanem az, hogy lakói valami olyasmit próbálnak eljátszani, utánozni, ami sohasem volt a sajátjuk, amihez soha nem volt igazán közük: a régi kastélyokat, s az azokhoz tartozó „főúri” életformát. Ezeket az épületeket én egyszerűen csak „mintha házak”-nak szoktam nevezni: mintha kastélyok lennének, mintha jól élnének bennük. Számomra éppolyan giccsek ezek, mint a kerti törpe: az is csak olyan, mintha élne. De ne csak a magánházakról beszéljünk! Itt vannak a banképületek, irodaházak, azoknak is a sajátosan kelet-európai változatai: a flancot, a nyüzsgést, a fontoskodást kell átírnia az építésznek épületté. Hazugság lesz belőle. Mind a magánházak, mind a középületek híven tükrözik Magyarország összetett valóságát, s azt, hogy az építésznek mindig megbízói vannak. A társadalmi ellentmondások természetesen azonnal megjelennek az építészetben is. Az építészet ugyanakkor hatalom is. Én, az építész határozom meg, milyen épületekben élhetnek az emberek tíz, húsz, ötven évig. Nem. Számomra az építészet nagyon becsületes, áhítatos szolgálat. És az ember egy életen át tanul. Amikor például a szirmabesenyői református templomot terveztem, azt is átgondoltam, hogy az a tér milyen kultikus szellemi üzenetet hagy. Ez csodálatos, de veszélyes feladat is. Amikor a két kis alföldi templomot terveztem – Kunadacson és Cegléden – a táj kézen fogva vezetett. A rossz építész kitalál valami gyönyörűt és belepasszírozza a tájba. Akkor van szép üzenete egy templomnak, ha az valóban jó és hasznos. Vitrovius és Palladio szerint a jó épület három ismérve: hasznos, időtálló, szép.
– Sok éve tanít a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az építészpályán eltöltött aktív húsz-egynéhány év alatt, gondolom, hatalmas mennyiségű tapasztalat gyűlt fel magában – jó is, rossz is. Sokszor és sokan tettek keresztbe magának – lett volna oka elkedvetlenedni. A tanításhoz pedig hit kell, nem is akármilyen. Õszintén csodálom, hogy ennyi küzdelem után még ma is ilyen rengeteg hit és erő maradt magában.
– A tanításban a legfőbb alapelvem, hogy nem vagyok hajlandó gyűlölködni. A magyar építészetből nem a rossz példákkal hozakodom elő, hanem mindig jókat, követendőket keresek, s azokat mutatom be a gyerekeknek. Fölényesen gúnyolódni mindenki tud. Számomra egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a fiatalok fogják tervezni a jövő otthonait és középületeit – ezért kell nagyon meggondolnom, mit és miképpen tanítok nekik. Ady szavaival: ebben az országban százszorta inkább kell akarni. Egyébként ez az életem első olyan munkahelye, ahová igazán szeretek bejárni: az egyetem szép, régimódi épülete önmagában is biztonságot, otthonosságot sugároz, s ha belépek a kapun, már csak a gyerekek vannak velem, akiket kollégáknak szólítok, s természetesen magázok. Tudom, sok mindennel vádolják a mai ifjúságot: illúziótlanok, számítóak, cinikusak. Én azonban amióta tanítok, kizárólag csak tisztességes, becsületes romlatlan emberekkel találkoztam közöttük. Ezeket a gyerekeket egyáltalán nem érdekli a szakmai múltam, nekik csak az számít: meg tudom-e győzni őket ismeretekkel, tudok-e kedvet csinálni a munkához.
Számomra alapvető fontosságú, hogy úgy készítsem fel őket: ha kikerülnek majd az életbe, ne veszítsék el a hitüket, ne váljanak közönyössé, cinikussá. A hit, az én szememben, változatlanul a legjobb gyógymód minden sérülésre, kudarcra, megaláztatásra. Ahogy Camus írja, pestis idején is gyógyítani kell. Az a hitvallásunk, amibe én mindig kapaszkodom: ha már nincs pénzünk, legalább az eszünket használjuk. Semmilyen téren nem fogadom el a szellemi siránkozást. Megszállott csapatok kellenek, felkészült műhelyek, sok-sok hasznos, jó és időtálló ötlettel.
– A műegyetemi oktatás-tanítás visszavonulást jelent, erőgyűjtést vagy újrakezdést?
– Egyiket sem, ugyanazt a munkát folytatom, mint eddigi pályámon. Nem véletlen, hogy a tárgynak, amit tanítok az építészet alapjai a neve. Ebbe minden belefér, ami a mi szakmánkban, hivatásunkban meghatározó. Meg kell tanítani a fiatalokat, hogy ne szálljanak be klikkek harcába, ne fetisizáljanak egy-egy irányzatot, hanem azt nézzék, hogy az épület, a produktum, a tér, ami létrejön, jó-e vagy sem. Ízlésre akarom tanítani őket, a mesterségbeli tudás mellett. Az építészet ráció és érzelem együtt. Az elvárás pokoli nagy: az építész legyen ragyogóan képzett matematikus és fizikus, legyen közgazdasági érzéke, s – ami ezen túl van – mintázzon úgy, mint egy szobrász, fessen úgy, mint egy festő. És még ringbe kell szállnia, hogy megvalósíthassa elképzeléseit, s ha néhányszor padlóra küldik, tudnia kell feltápászkodni. Csak ha mindez együtt van, akkor lesz belőle építész – legalábbis úgy, ahogy én gondolom.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások