A műpala fedés elterjedése a XX. század elején kezdődött, néhány évtizeddel a cement feltalálása után. A különböző országokban a legváltozatosabb palaformák terjedtek el, amelyeknek esetenként a fedési technológiája is különbözik. A sokféle alakú és többféle színű palafedés változatos megoldásokat kínál, legyen a tetőforma sík, kúpos, vagy íves, legyen közepes vagy meredek hajlású, sőt alkalmas falburkoláshoz is.
épfedésekhez hasonlóan a palafedés is a pikkelyszerű fedések közé tartozik, ahol a tető héjazatát pikkelyszerű elemek soros illeszkedése, és a sorok egymásra takarása alkotja. Az elemek plasztikus látszatot keltenek. A palafedés előnyei egyrészt a pala anyagához, másrészt a pikkelyszerű fedésmódhoz kapcsolódnak. A pala könnyen megmunkálható (fűrészelhető, lyukasztható, szegezhető), néhány milliméteres vastagsága miatt viszonylag kis súlyú, fagyálló, nem korrodál, nem korhad, nem gyúlékony. Többféle színben állítják elő, de az azonos színű palák is tetszetős rajzolatot eredményeznek. Könnyű megmunkálhatóságának köszönhetően a szegélyek, áttörések fedése is könnyen megoldható, a vágott elemek felerősítése nem okoz különösebb gondot. Kevésbé előnyös tulajdonságaként kell megemlíteni, hogy a pala rideg anyag, fedés közben is könnyen eltörik, és vihar, ráeső faágak esetén a tetőn is kevéssé áll ellen a mechanikai igénybevételnek. Az 1970-es évek tájékán készült épületek sokfelé zöldülő palafedései már a múlté, a mai modern anyagok tetszetősek, és nem kell tartani a mohásodástól.
Hazánkban építőipari felhasználásra alkalmas terméspala nemigen található, így néhány műemlék-épület kivételével ilyen fedést nem is igen találni. Ennek ellenére érdemes megismerkedni vele, mert általa hamarabb beleszerethetünk a palafedésbe, és megspórolhatjuk azt a rengeteg vesződséget, amit a természetes pala farigcsálásával kellene tölteni, és könnyebben döntünk a gyárilag pontosan elkészített és megfelelően összeállított mesterséges palalemezek mellett. Hosszabb külföldi tanulmányút során akadtam rá a képen látható svájci tetőfedő szakemberre, aki már több hete a vizsgamunkáján fáradozik. Nagyapáink idejében még szokás volt az iskola elvégzése után mesterről mesterre járva elsajátítani a szakmát, ez a jó szokás azonban hamar elkopott. Svájci emberünk – dacolva a modern világ gondolkodásával -, elhatározta, hogy hat évet a szakmájának szentel, és hat éven keresztül a leghíresebb mesterek mellé szegődött, ellesni tőlük az ács-tetőfedő szakma csínját-bínját. Miután több fa fedélszéket, templomtornyot megépített, hozzá mert fogni egyik legnehezebb feladatához, egy valódi méretű tető természetes palával való lefedéséhez. Annyi könnyebbséget kapott, hogy nem a magasban kellett egyensúlyoznia. A képen látható, hogy egy vápa kialakításához legalább öt különböző palaformát kellett kirajzolnia, kalapácsával egyenként kifaragnia, hogy azután a megfelelő sorrendben egymás mellé és fölé rakosgatva ez a gyönyörű rajzolat kikerekedjen. És a fedés nem is a textúráért készül. Erre ugyanúgy igaz, hogy a fedés akkor jó, ha nem ázik be, vagyis figyelni kell az átfedésekre, paláról palára nyomon kell követni a víz irányát. A megközelítően szabályos négyzet, téglalap, illetve rombusz alakú terméspalával, illetve az ilyen alakú, előre gyártott mesterséges palával legalább négyféleképpen fedhetjük házainkat: szabályos kettős fedés (angol), átlós fedés (német), szabványfedés (francia), szabályos pikkelyfedés, amelyek az elkészítés módjában, és ennek megfelelően a rajzolatukban különböznek egymástól.
Hozzászólások