Szanticska Magyarország legkisebb lakott települése. A – 80-as évek végére a hibás terület-rendezési koncepció halálra ítélte a falut, 1989-re mindössze egy állandó lakosa maradt. Szanticska ma a fiatalok faluja, szívesen vár mindenkit, aki szeretné megismerni a gyökereket.
Szanticska falufejlesztési programja 1992-ben Európai Falufelújítási Díj kitüntetésben részesült, Pál István polgármester pedig a múlt év végén vehette át a település megmentése, felvirágoztatása során végzett munkájáért a Kós Károly-díjat, amelyhez ezúton is gratulálunk.
Sorozatunkban egy-egy hazai település példáján mutatjuk be, mit is tehet egy helyi közösség – önkormányzat – a helyi építészeti hagyományok fenntartása érdekében. Az önkormányzatok számára a helyi védelem jogi szabályozása nem kötelező, a helyi értékek felkutatása, számbavétele és a védett területek és építmények megóvása azonban igen. Mindig a település adottságai döntik el, van-e olyan építészeti, táji, természeti, néprajzi, képző-, vagy iparművészeti, ipartörténeti, régészeti helyi értékük, amely a település szempontjából kiemelkedő, vagy olyan hagyományt őriz, amelynek fenntartása, fejlesztése a helyi közösség számára fontos, és nem áll egyéb védelem alatt. Az országban már közel negyven település alkotott e témában helyi rendeletet – például Vác, Budapest, Balassagyarmat, Szentendre, számos Somogy és Baranya megyei önkormányzat, és természetesen vendéglátónk, Szanticska.
Az országosan is egységes szemléletű szabályozás érdekében a szakmai szabályokat a 66/1999. (VIII. 13.) FVM rendelet adja meg, amely két jól elkülöníthető önkormányzati rendeletről szól. Az egyik – a helyi építési szabályzat részét is képezhető – építészeti értékek védelméről szóló önkormányzati rendelet, a másik a konkrét terület vagy építmény védelem alá helyezését rögzítő szabályozás. A védelem alá helyezést kimondó rendeleteket olyan részletességgel kell megalkotni, hogy azok az építésügyi hatóság számára is használható támpontot adjanak az engedélyezési eljárás során.
Szanticskáról a hivatalos oklevelek először 1317-ben tesznek említést. A környék többi falujához hasonlóan, már a XVII. századtól kezdődően elnéptelenedett, majd 1720 után a magyarok mellett szlovákok és ruténok lakják be. Fényes Elek a – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben – című, 1837-ben kiadott adatgyűjteményében Szanticskát tót faluként írja le, amelynek neve Szent István nevéből eredeztethető.
A falu megtartotta ősi településszerkezetét, hosszan elnyúló kertjei, fésűs, a Cserehátra jellemző csonkakontyolt házakkal beépítettek. Az épületek kivétel nélkül megőrizték eredeti építészeti stílusukat, közülük számos helyi védelem alatt áll. Közösségi célra két kis temploma szolgált.
A település az 1980-as évek végére gyakorlatilag kihalt. Sorsa a közeli múltban, a helyi közösség munkája nyomán indult változásnak, miután elhatározták a falu életre keltését. Elsőként az elhagyott porták rendbehozatalát kezdték meg, idővel egyre többen jártak vissza az elvándoroltak közül is. Felfedezték a falu romlatlan ősállapotát, egységes népi építészetét, egyedülálló mikroklímáját, páratlan madárvilágát (fülemüle).
A munka mellett szórakozásra is teremtettek lehetőséget – elkészült a mezei stadion, van saját újság és falutévé, Internet-hálózat, mini büfé-fogadó, szabadtéri színpad, erdei iskola, állandó néprajzi kiállítások, mesterségbemutatók. A faluban ötvenfős fizetővendéglátó-szolgálat működik, komfortos parasztházakban, turistahálókban szállásolják el a látogatókat.
Legnagyobb eredménynek azt tartják a helybeliek, hogy 1991-ig mindent önerőből, állami támogatás nélkül valósítottak meg.
Hozzászólások