Különös kertbemutatóra kerül sor ezúttal, akár a hóhért akasztják címet is viselhetné az anyag. Egy tavaly nyári szalonnasütésre fotós barátainkat is meghívtuk, akik azóta is ezzel nyaggatnak: „És mikor mehetünk a főszerkesztő asszonyhoz kertet fotózni?" Mindezidáig elütöttem a kérést, mert a mi kertünket nem szakember formálta, bizonyára sok hiba is van benne, ráadásul a szerkesztés során gyönyörű kertek között válogatunk, mégis elcsábultam. Az idén tényleg olyan szép a kert, s mivel magam ismerem a legjobban, a fotókat is én készítettem.
húsz éve, hogy Rákoshegyre költöztünk, azóta alakul, változik, minden évben más-más képpel ajándékoz meg bennünket a kert. Az első időkben még nagyobb részét használtuk haszonkertnek, aztán a forró nyarak arra ösztökéltek bennünket, hogy inkább füvesítsünk be újabb és újabb részeket. Mostanra a szomszédos fák árnyéka miatt az eperrel sem érdemes kínlódni, így megint nőtt a füves terület. (Persze a bokrok mögött mind a mai napig van egy jókora veteményes, főként édesanyámnak köszönhetően. Az idén rekordtermés volt zöldborsóból – a kollégák örömére is.)
Azért az én szívem mégis inkább a virágoskerthez húz. Érdekes, mert talán csak az utóbbi öt-hat évben tűnt fel, hogy jó, jó, szép a kertünk a rengeteg bokorral, tujával, gyümölcsfákkal, a szomszédság hatalmas fenyőivel, de kevés benne a szín. Minderre tulajdonképpen a mamám soproni kertjében jöttem rá, amikor megcsodáltam, milyen szép is nála a vakító kék szarkaláb, a hófehér margaréta, a lila harangvirág, a rózsaszínű lepkevirág, a sárga ligetszépe, az illatos levendula. Bizonyára innen datálódik az én virágmániám.
Amúgy is a soproni kert volt növényeink nagyobb részének forrása, innen hoztunk mindent kis hajtásként, palántaként. Édesanyám kreativitását dicséri például a a kert közepén végigfutó sziklakert is, amelyet mindenki megcsodál, különösen tavasszal, amikor legszebb pompájában virul. (Azért elárulom, a gyerekeink kicsi korukban sokat morogtak, hogy mindig csak a kert egyik felén lehet labdázni, az egészet nem vehetik birtokba). A sziklakertet persze a kényszer szülte, mert inkább „törmelékkert". A ház háború előtti építői ugyanis ide rejtették a sittet, valamikor ezen a „járdán" közlekedtek a kerti ágyások között. Mivel elhordani nem tudtuk, egy vékony földréteggel borítva ragyogó sziklakertet varázsoltunk belőle.
Azzal kezdtem, hogy minden évben alakul, formálódik a kert, mert a növények fejlődnek, változtatásra kényszerítik a kertészkedőt. Ha kiszárad egy fa, elszemtelenednek a virágok, behálóz mindent a vadszőlő, körülnövik a szalonnasütőt a bokrok, tenni kell valamit. Ennek ellenére én mégis minden évben azt gondolom, hogy most már tényleg nem kell ide semmi, minden kész, nem kell még egy új virág, még egy madáritató. Mégis. Éppen ma döntöttem el, leburkolom a leanderek alatti füves részt…
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások