Édesanyám építésztechnikusként dolgozott abban az irodában, ahol több mint húsz éve én is elkezdtem a házak tervezését. Boldogan gondolok vissza arra az időre, amikor közösen álmodta meg egy-egy műterem a nagyberuházásokat, és a tervezési határidő lejárta előtt sokszor éjszakába nyúlt a szalmiákszagú fénymásolatok rendezgetése.
De az Építők Napját vagy a szilvesztert is együtt buliztuk át, sőt, nem múlt el úgy tavasz és ősz, hogy ne kirándultunk volna a közeli hegyekbe. Azóta a tervezőiroda nagytermét felosztották, kisebb vállalkozások bérlik: a gondolkodókat befogadó Zodiákus klubnak helyet adó földszinti nagyterem falára festett eredeti Borsos rajzot csak az emlékezet őrzi, s a szakmai könyvtárból is csak az otthonra mentett néhány értékes példány maradt meg. Ahogy a nagy tervezőintézetek szétestek, úgy hullott darabjaira az az alkotóközösség is, ahol idősebb és fiatalabb kollégák, szakági tervezők vitatták meg a friss terveket, és belső zsűri bírálta el a tervezett épületeket. Ezt a szétdarabolást élte át Esztergomban számos ipari üzem, vállalat, de az egész országban a „rendszerváltozás” éveiben szinte mindenki érezte, hogy itt valami véget ér. A bizonytalanság a társadalomban és az építészetben egyaránt nyilvánvalóvá vált.
Napjaink útkeresése is ezt támasztja alá. Ha végigsétálunk gondolatban hazánkon – de az is elég, ha közvetlen lakóhelyünkön nézünk szét -, akkor elszomorodunk. Épített környezetünk színvonala szánalmas, és a nemrégiben átépített köztereink igénytelen használói gyorsan elcsúfítják a nem mindig első osztályú kivitelezést. Gazdátlan kastélyok, közösségi terek, műveletlen kertek, vagy igénytelenül tervezett új házak szinte mindenhol fellelhetők. Nyugat-Magyarország egyik megyéjében, mint főépítész, volt szerencsém megismerni a kis falvakban élők gondjait, amelyek orvoslására hívtuk életre a Magyar Urbanisztikai Társaságon belül a Falutagozatot. Magyarország külterületeinek jelentős része a kisebb településekhez tartozik. Jövőnk fontos elemei az ökológiai folyosók, amelyek csak ezekkel a területekkel lehetnek teljesek, illetve a mezőgazdaság sorsa is az itt élők kezében van. Ezért érthetetlen számomra, hogy miért nem fordítunk több figyelmet ezek védelmére, a művelés segítésére. Hazánk településhálózati fejlesztése is a városokra koncentrálódik, pedig az éghajlatváltozás hatásaira csak egységes stratégiával lehet értelmes választ adni.
Ez az egységes szemlélet hiányzik a főváros városfejlesztési programjából is. Mint Terézváros volt főépítésze, a belső kerületek közlekedési és felújítási problémáit ismertem meg, és az Andrássy út világörökségi helyszíne kezelési tervének összeállításakor szembesültem a kettős önkormányzati rendszer hátrányaival. A kiemelt védelmi és fejlesztési zónákat a kerületektől, s némely esetben a fővárostól is függetlenül kellene szabályozni, kiegyensúlyozva a területfejlesztési lehetőségeiből eredő előnyöket és megkötéseket. Itt az idő egy új Budapest törvény megalkotására! Ezek az eszközök belátható időn belül rendezhetik a mai, megoldásra váró helyzeteket, mint például a régi pesti zsidónegyed védelme, vagy a magasházak építésének kérdése. Azonban a jövőt csak a most felnövő nemzedék szemléletváltása teheti mássá. Jelenlegi munkám a Budapesti Városvédő Egyesületnél a civil szféra közreműködésével a környezettudatos gondolkodás elterjesztése, a fiatalok megszólítása. A kommunikáció hiánya és az érdektelenség jellemzi az emberek magatartását. Sajnos az építészek között is kevés az információcsere, sőt, személyes tapasztalatom – míg a Magyar Építészkamra főtitkára voltam -, hogy saját érdekeiket sem tudják egységesen képviselni szakmánk tagjai. Kevés szó esett most az épített környezetről, ám miután az építészet az adott társadalom szellemi, kulturális, gazdasági viszonyait tükrözi, nem kell csodálkoznunk azon, amit látunk.
Hozzászólások