Bárdos Andrással, a tv2 híradójának népszerű műsorvezetőjével szinte minden nap találkozunk a képernyőn. Már-már családtagként van jelen a mi otthonunkban. Nemhiába sokan érzik őt kedves ismerősnek, és akarva-akaratlanul régi barátként köszönnek rá az utcán. Ismerjük, mégis keveset tudunk róla.
Ifjonti koromban sokféle vágyam volt arról, hogy milyen lesz majd az otthonom. Amikor Márquezt és más dél-amerikai írók könyveit olvastam, elképzeltem egy hacienda jellegű házat, amelynek a földszinti része négy oldalról körülölel egy udvart. Egy ilyen fehér színű ház volt az egyik nagy vágyam. Arról is pontos elképzelésem van, hogy milyen dolgozószobát szeretnék. A legjobban így tudnám leírni: angol vidéki kastélyokban látható tipikus dolgozószoba, mahagóni árnyalatú, finom tapintású bőrfotelekkel, körös-körül könyvespolccal. Ilyenre vágyom, amióta élek…
A könyvek nagyon fontosak számomra. A tárgyakat nem igazán szeretem, mert úgy érzem, elhatalmasodnak rajtam. Édesanyámtól néha kapok egy-egy, az ő fiatal korából való dolgot, ezüst pénzérmét, táncrendet… Rendszerint évente-kétévente ad nekem valamit az általa őrzött kis „kincsek” közül. Ezeket elteszem, és nagy becsben tartom, de semmi más tárgyhoz nem ragaszkodom, a könyveimet kivéve.
Úgy tízezer könyvem van, amelyek a padlótól a plafonig teljesen beterítik a lakást. A kortárs irodalom és zene vonz leginkább. Gyűjteményem becses darabja egy ezerkilencszázhetvenhatos aprócska verseskönyv, amelyet talán gyermekkoromban kaphattam, még Szegeden…
Nyolcéves koromig ott éltünk, aztán költöztünk csak Pestre, a Városligetbe. Egy másfél szobás kis lakásban nőttem fel, tipikus hatvanas évekbeli bútorok és szőnyegek között. De hát akkoriban az volt a természetes. Visszagondolva nem a meleg otthonosság emléke fészkelte be magát a lelkembe, amelyről oly sok regényben olvastam. Nincs bennem nosztalgia, szerető, de nem babusgató családban cseperedtem.
Az első önálló otthonom egy huszonhét négyzetméteres, harmadik emeleti kis lakás volt a Stefánián. Tizenkilenc éves voltam, és egyáltalán nem vágytam arra, hogy elköltözzem a szüleimtől, de ők úgy döntöttek, hogy ideje „kirepülnöm”. Úgy érezték, hogy erre van szükségem, én viszont a lelkem mélyén úgy éltem meg, hogy elzavartak otthonról. Holott egyáltalán nem erről volt szó.
Nem vagyok nagy lakberendező, úgyhogy ezt a feladatot az elmúlt évtizedekben a nők oldották meg helyettem, én pedig hagytam. Számomra a lakásnak az a lényege, hogy azt a néhány tevékenységet, amit otthon folytatunk, kényelemben tudjuk tenni. A jelenlegi lakásunkat a feleségemmel, Máté Krisztinával együtt választottuk. Õ világ életében lakberendező szeretett volna lenni, úgyhogy a lakás berendezésekor kiélhette az ambícióit.
Csupán két kritériumom volt az új otthonunkkal kapcsolatban. Az egyik, hogy legyen egy kis dolgozószobám, a másik, hogy a nappaliban kapjon helyet egy jókora televízió, amelyen a meccseket nézhetem. Az otthonunk berendezése abszolút modern, csupán egy régi bútordarab van benne, egy kanapé, ami a feleségem szüleié volt. Azon szoktam heverészve olvasgatni. A gyermekeimet kivéve másnak tabu ez a fekhely.
Az első házasságomból egy fiam és egy kislányom, a jelenlegiből is kettő gyermekem született. A legnagyobb tizenöt éves, a legkisebb pedig hathónapos, úgyhogy nálunk állandó a ricsaj és a jövés-menés. Érdekes módon tizenöt évvel ezelőtt más apa voltam, mint most. Akkoriban, valahogy feladatként éltem meg a gyermekekkel való foglalkozást, és ha én vigyáztam rájuk, mindig lassan telt az idő. Talán, mert fiatalabb voltam, izgalmasabbnak láttam a világot, és jobban elvágytam otthonról. Most viszont mindig úgy megyek el otthonról, hogy azt érzem: jaj, de szívesen játszanék még a kislányommal! Úgy tűnik, mostanra megértem az apaszerepre. Sokkal türelmesebb vagyok, nem tiltom őket semmitől, inkább elmagyarázom nekik, hogy minek mi lehet a következménye. Nem hiszek a nevelésben, sokkal inkább abban, hogy a mintának, persze a jó mintának van ereje. És ha a gyermekeim azt látják, hogy könyvek között élek, az olyan hatás, ami nyomot hagy bennük.
Születésnapok és ünnepek alkalmával rendszeresen összejövünk a szüleimmel és a bátyámékkal, amolyan igazi családi ebédre. Mivel a testvéremnek kettő, nekem pedig négy gyermekem van, úgy gondolom, egy-két generáció, és már igazi nagycsalád leszünk.
Mindemellett nagyon fontos, hogy néha egyedül legyek a könyveim, lemezeim, filmjeim között. Unatkozni csak másokkal tudok, egyedül soha. Ha engem békén hagynak, azonnal elönt a boldogság. Megteremtődik bennem egyfajta belső harmónia, és azt az utolsó cseppig élvezem.
Ilyen „harmóniafürdő” a napozás, mert akkor egyszerűen nem kell semmit sem csinálni. Érdekes módon azt valahogy elfogadja a társadalom, hogy az ember nem csinál semmit, hisz napozik, de azt, hogy otthon ül, és nem csinál semmit…
Szóval több okból is jó dolog a napfürdő.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások