Fehér László Kossuth-díjas festőművész éppen a Ludwig múzeumban mutatkozik be egy monumentális életműkiállításon, ám közben egy új párizsi tárlatra készül. A festőművészt és családját a fővárostól hetven kilométernyire lévő házukban látogattuk meg, ahol újabb alkotásait készíti. A kis falu meghitt nyugalma a gólyafészkekkel, az egyszerű vidéki házakkal már az első pillanatban megragadja az embert. A bauhaus jellegű ház hófehér színével és kerek ablakaival messziről kitűnik a széles utca házsorából.
thon a tulajdonosok lelkületét tükrözi, akárcsak a festmény az alkotójáét. Úgyhogy Fehér László házáról azt mondanám, olyan, mint a képei. Letisztult forma- és színvilág uralja, amelyben ott van a minőség. Hófehér falak, egyszerű, de minőségi berendezés. A nappali bútorzata csupán fekete bőr ülőgarnitúrából, ovális üvegasztalból, állólámpából és egy fekete-szürke szőnyegből áll.
A falat a művész saját alkotása díszíti.
A villa jelentős részét a műterem teszi ki, amely lenyűgöző látvány monumentális területével és hatalmas belmagasságával. A teret a kerek ablakokon beáradó napsugarak árny- és fényjátékainak rajzolatai teszik izgalmassá. A ház két jól elkülönülő részét, a műtermet és a család otthonát hosszú folyosó köti össze. Ez utóbbit a nappali, a vele egy légtérben található ebédlő, konyha és egy fürdőszoba tölti ki. A hálószobák az emeleten teremtik meg az elvonulás lehetőségét. A többfunkciós épületet Polgár Tibor építész tervezte, aki igyekezett a tulajdonosok vágyait megvalósítani. Bár a ház urának időnként meg kellett vívnia a mesteremberekkel, a végeredmény szinte száz százalékos lett.
A ház asszonya, Edit, saját sütésű pogácsával és túrós rétessel várt bennünket, amelybe érezhetően belesült a szeretete is. Miközben a házias ízeket kóstolgattuk, elmesélték, miért e falut választották.
– Tizenhárom éves koromban költöztünk ide – idézi fel gyermekkorát a festőművész. – Előtte Dégen laktunk a Festetics kastélyban. Erdő, tó, holland ház… csodálatos hely volt. Mivel időközben én is és öcsém is felcseperedtünk, a szüleim úgy vélték, hogy jobb, ha közelebb költözünk a fővároshoz. Amikor végeztem a főiskolán, apámék kibővítették a házunkat, és építtettek nekem egy hatszor hét méteres kis műteremet. Végül több mint két évtizeden át ott festettem a képeimet. Aprócska hely volt, ám megfordult ott a fél világ, Jean-Jacques Lebeltől Achille Bonito Oliváig. Mindig azt mondtam, hogy én bizony soha sem fogok építkezni, de ha egyszer mégis sor kerül rá, a házamon kerek ablakok lesznek. Aztán amikor kinőttem a műtermemet, rákényszerültem a változtatásra. Akkoriban volt Párizsban egy kiállításom. A megnyitó után a feleségemmel sétálgattunk a Szajna parton és a környező kis utcákban. Betévedtünk egy galériába, ahol rögtön beleszerettem egy Bonnard festménybe. A kép egy ház árába került. Nagy volt a kísértés, hiszen megvolt rá a pénzem, de végül hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy a festmény a galéria falán marad, én pedig új műtermet építtetek. A szüleim a szomszéd utcában laknak, úgyhogy alig néhány lépést kell megtennünk, hogy lássuk egymást. Megesik, hogyha a feleségem túlságosan elfoglalt és nincs ideje főzni, édesanyám áthozza nekünk az ebédet. Egy aprócska faluban élünk, de jókora sürgés-forgás közepette. Hihetetlen, hogy kik meg nem fordultak már e falak között is. Járt itt Yoko Ono, Anda Rotenberg, David Eliot…
Budapesten is van egy lakásunk, úgyhogy kétlaki életet élünk, de én az összes képemet itt festem, ezenkívül tanítok is, és hatalmasakat sétálok. Remeteként le tudnám élni az életemet a műtermemben. A minimalista formavilágú környezetben érezzük jól magunkat, ahol fontos szerephez jut a tér, a fény és a levegő. Nem misztifikáljuk, hanem egyszerűen éljük meg az életet.
Néhány évvel ezelőtt egy rangos dizánjbútorüzlet szervezett Budapesten egy kiállítást. Ismert művészeket – Nádler Istvánt, Bak Imrét, Mulasics Lászlót -, többek között engem is felkértek, hogy válasszunk ki egy bútort, hozzátársítva egy alkotásunkat, és rendezzünk be velük egy teret. Nagy sikerünk volt. Amikor véget ért a tárlat, a tulajdonos felajánlotta, hogy cseréljünk. Én megkapom a bútort, ő pedig a festményemet, amibe időközben beleszeretett. Belementem a cserébe, így az ülőgarnitúra itt az otthonunkban éli tovább az életét, egy másik kép társaságában.
Gyerekkoromban az osztályfőnököm vásárolt egy festményt, ami egy csendéletet ábrázolt. Volt rajta egy fekete-sárga csíkozású váza, amely ki tudja miért, de mély nyomot hagyott bennem. Eltelt három évtized, és megpillantottam valahol egy üzletben a csíkos vázát. Azonnal megvásároltam. Azóta az otthonunkat díszíti, és néhányszor már le is festettem. Nemrég ismét találkoztam azzal a bizonyos festménnyel, amin a csíkos vázát láttam. Legnagyobb meglepetésemre a váza, amit én tíz évesen hatalmasnak éreztem, csak egy kicsiny maszat a képen. Furcsa dolog az érzékelés… ami gyermekkorunkban monumentálisnak tűnt, az valójában aprócska semmiség…
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások