Ne ijedjen meg a kedves Olvasó, nem kívánjuk, hogy ezentúl talpig vastag szőrmék között töltse élete javát, vagy áttérjen a fókazsíros kenyérre, pusztán arra célzunk, hogy lehetne egy kicsit több részünk a melegből, lehetne mindezt olcsóbban is, szóval lehetne jobb a helyzet. A távoli kis szigetországról régóta tudjuk, hogy hőforrásokban bővelkedik, és ezek a gejzírek képezik a zord idő elleni küzdelem derékhadát. Az talán már kevéssé ismert tény, hogy Izland energia-felhasználásnak kétharmadát fedezi a földből kinyert energia.
És mi a helyzet nálunk – Nos, helyzet az van. Ha Csongrád, Hódmezővásárhely, Kapuvár, Makó, Nagyatád, Szeged, Szentes, Szigetvár, Vasvár nevét említjük, akkor azokat a magyarországi településeket soroljuk fel, ahol közintézmények, egyes városrészek melegvíz-ellátását, fűtését részben vagy egészben geotermikus energiából fedezik.
Szép, szép mondhatnánk, hol itt a baj akkor – Csak ott, hogy mindez Magyarország energiafelhasználásának mindössze 0,28 (!) %-a.
Tekintsünk el most egy pillanatra attól a ténytől, hogy az EU-országoknak tíz éven belül energia-felhasználásuk legalább 20 %-át megújuló energiából kell fedezni. Nézzük inkább azt, hogy mi jól állunk-e. A különböző tanulmányok (attól függően mennyire érdekeltek a kőolaj-lobbiban) különbözően ítélik meg a helyzetet. Vannak, akik szeretnének egy legyintéssel elintézni a dolgot, mondván, csalóka ábrándokat kergető, holdkórosok hisznek csak a geotermikus energia gazdaságos felhasználásában. A másik véglet az, aki esküszik a mindenhatóságára, és már most eldózeroltatná Paksot. Abban azonban nagyjából minden, kicsit is felelős szakember megegyezik, hogy Magyarország geotermikus energiakészlete 500 milliárd köbméterre tehető, ebből nagyjából 50 milliárd köbméter ki is termelhető.
A megtérülésben nincsenek nagy eltérések, ezt mindenki 5-6 évre teszi.
Akkor már csak egy kérdés marad: mire várunk?
Talán nincs rá igény – Jó, ez költői kérdés volt. Talán nem szerezhető rá támogatás az EU-tól vagy ne adj’ isten a Környezetvédelmi Minisztériumtól – Itt már biztos bonyolultabb a helyzet. Itt már érdekek ütközhetnek, a nagypolitika is beleszól(hat) kinek, mennyit, mikor, hogy.
Csak hát egy olyan gázmizéria, mint a legutóbbi, vastagon rávilágít a helyzet tarthatatlanságára: kiszolgáltatottak maradunk mindaddig, amíg saját erőnkből nem teszünk valamit. És ez innentől kezdve nem egyszerűen pártpolitika, sekélyes hatalmi harcok terepe, de, hangozzék bármilyen patetikusan is, nemzeti ügy. Ha még most sem térnek észhez a felelősök, akkor lehet, hogy a legközelebbi tartós gázcsapelzáráskor tényleg megjelennek a jegesmedvék a Nagykörúton.
Ha visszamegyünk az időben, emlékeink között bizonyára fontos helyet foglal el a rendszerváltás környékéről a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tüntetés. Akkor még tömegek mentek ki a meggyőződésükért, pedig az az energia nekünk is jól jött volna. Más kérdés, hogy milyen áron, a környezet milyen mérvű átformálásával, pusztításával. Bő húsz év után pedig oda jutottunk: a széles néptömegek nem akarják kikényszeríteni, hogy igazán energiatakarékos, saját, környezetbarát energiák, módszerek felhasználása mellett kötelezzék el magukat az ország felelős vezetői. Félő: mindebből megint csak egymásra mutogatás lesz. De egyszer (nem is olyan soká) kiderül, hogy a homokozóban nincs több vizes homok, mert a csapból fogyott ki a víz, és akkor mindegy, kinél van a vödör. A homokozó szélén álldogálóknak pedig a száraz homokot a képébe fújja a szél, és ettől bizony nagyon dühösek lesznek.
Azt tanácsolom tehát mindenkinek: bátran morogjon, bátran kérdezze meg mindenhol, hol marad a változás, és ez kiknek a hibája. Azért, mert ez a MI OTTHONUNK.
Hozzászólások