Kék madarak kertjében

Víz és élmény a kertben
Ahol a madarak is otthon vannak
Erdei kuckó

Kun Éva kerámikus álomházát múlt havi számunkban mutattuk be (A MI OTTHONUNK 2002/6. szám 20. old.), ezúttal álomkertjére kerítünk sort. Híre már rég megelőzte, számítottam is valami rendkívülire, de a valóság most is felülmúlta a képzeletemet.

 

 

A műemlék-sárgára festett utcai kerítés téglából épült, de belül borostyán futja be. Így a fali fülkékben álló kerámiaszobrocskák teljes szépségükben láthatók. Mondhatnánk úgy is: e madonnák, Krisztuskák és szentek minden szögletét vigyázzák a kertnek. S ha beljebb megyünk néhány méterrel, sziklakert tárul elénk, és két kis tó is lélegzik egymás mellett. Kicsit odébb gyönyörű arcú, madárszárnyakban végződő szirén csábít közelebb, és kék madarak, szőlőkarókon ülve a repülés pillanatát imitálják. A tavakat földnyelv választja el egymástól. Velük szemben telepszünk le a kerti lak hűvösében. Fölöttünk galambok búgnak, szinte giccs ez az egész! Feketerigók, verebek és kakukkok is kiabálnak még a fákon, s némelyek leszállnak tőlünk tisztes távolságra, ha megszomjaztak.

 

Ülünk tehát a kerti pihenő kovácsoltvas székein, előttünk a látvány középpontjában óriási fenyő. Itt minden a legalább negyedszázados fa köré épül, még ha mértanilag nem is ez a fa a kert centruma. Köréje gyűlnek művészi rendben mind a virágok, fák és kövek: kaspók szobrok, és persze az óriási amforák, az egész jól megteremtett mediterrán világ. Nagy a nyugalom és a béke, ha jobban figyelünk, láthatók a vízicsigák, amint lomhán közlekednek egyik tavirózsától a másikig. Közben a két csobogó egymásnak felelget. Lassan mi is megszólalunk a csiripelő lármában.

 

– Hogyan jött létre ez a kert és a tavak – – kérdezem nem igazán palástolt ámulattal.

 

– Én soha nem tudtam elképzelni a kertet víz nélkül – felel Éva asszony – , ha csak egy madáritató vagy fali vízköpő is, de legyen! Már kiskoromban is volt egy tavam, Mezőtúr mellett, egy tanyán, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Addig nyaggattam a szüleimet, amíg betonból kis medencét nem építettek nekem. Ebbe aztán a környék rizsföldjeiről mindenféle élőlényt belehordtam, és a partjára hasalva figyeltem a benne zajló életet. Igazából ezt a tavat is erre szántam. Na és a pára, amit naponta kilehel! A tarajosgőtéket az iszappal együtt hoztam be véletlenül ide, a veresegyházi tóból. Nagyon jól érzik magukat, úgy szaporodnak, hogy már ajándékoztam is egy-egy párat a barátaimnak.

 

– Ismerem az Alföldet, ahol a gyerekkorodat töltötted, száraz és szikes világ, nagyobb vizet szinte csak a mosóteknőben láthatott arrafelé az ember. Gondolom, valami nagy elvágyódás is megnyilvánult az vízimádatodban.

 

– Biztosan volt ilyen jellege is, mert éltem-haltam a növényekért, és főleg a vízi növényekért. Nagyapát még betegen is beráncigálták a téeszbe, s ha másra nem is volt jó, rábízták a rizsföldek őrzését. A hatvanas évek eleje ez az időszak, amikor még szovjet mintára erőltették a micsurini növénytermesztést… Életem legszebb nyarai voltak, amikor nagyapával gyűjtögethettem a vízi lényeket.
– Bizonyára volt követendő példád, különben honnan is vetted volna a szikes talajon ezt az ideát?
– Igen. A tanyánk olyan volt, mint egy gyönyörű park. A nagyapám, parasztember létére, rengeteget olvasott, és nagy kertbarát volt. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy én soha nem éreztem magam máshol otthon, csak a tanyán. A város már akkoriban is olyan volt nekem, mint az idegen ruha. Végig jól tanultam, de a szívem-lelkem nem ott járt. Így vagyok én a városokkal a mai napig.
– Itt azonban, Veresegyházán, igazán ideális életkörülményeket teremtettél magadnak. Ahogyan írtad is egy gyönyörű kiadványban, életed meghatározó örömforrása a kert. Elárulnád a részleteket is –
– Mindazt, ami a megépítéséhez kellett, a gyerekeimmel együtt gyűjtöttük össze erdei és vízparti kirándulásokon. A tavak medrét a fiam és barátai egy flekkensütéses vasárnap délután ásták ki. Teljes nap kellett ahhoz is, és nem több, hogy lefektessük a mederbe a szigetelőfóliát. Két?három napi munkával pedig az összegyűjtött kövekből megépítettem a tavak peremét. A mederbe azért kell a szigetelő fólia (ma már minden kertészeti boltban kapható), hogy a föld ne szívja el a vizet. Egyébként a betonból készült medret is kezelni kell vízzáró anyaggal, mert keletkeznek benne pórusok, repedések, s ha nem szigetelnénk, szép lassan, de biztosan eltűnne belőle a víz. Tehát kifeszítettük a szigetelő anyagot, de úgy, hogy kicsit tovább érjen a víz pereménél, s aztán a köveket ráhordtuk. A padkát persze bemértem vízszintezővel. A kútból teleengedtem a medret, és a vízben állva raktam körbe a köveket (a víznél ugyanis nincs jobb vízszintező).
És a csobogók – – Kis motor kell hozzá, csövek, és a víz szintjénél magasabbra – padka”, hogy onnét a víz lecsurogjon. Az alacsonyabb szintről a csövön keresztül a motor fölnyomja a vizet, így a körforgás állandó. Áramfogyasztása minimális, mintha egy harminc wattos villanykörte égne.
Először a képzeletedben készült el az egyik, majd a másik tó?
– Igen, mégis elkövettem néhány hibát, hiszen ilyen nagy tavaim még nem voltak (az egyik háromszor kettő, a másik kétszer kettő méter, nagyjából kör alakúak). Természetesen ki lehetne javítani, de úgy beállt már az élővilága a korábbi, de kevésbé sikerült kisebb tavamnak, hogy nincs kedvem megbontani. Ha újból kezdhetném, mélyebbre ásnám a medret, mert sajnos viszonylag nagy a sekély felülete. Egy tó akkor igazán jó, ha megfelelő arányúak a mély és a sekély részei: ekkor nem forr föl benne a legnagyobb nyárban sem a víz, mert az alja hűs tud maradni. Ez az állapot már nyolcvan?százhúsz centiméteres mélységgel elérhető. A nagyobb tavacskámnál már figyeltem ezekre a szempontokra is. Az is nagyon fontos, hogy ne szaporodjanak el a vízben az algák. A túl sekély víz hamar bealgásodik, megposhad, s bár már gyártanak nagyon jó algairtó szereket, erre nagyon kell figyelni.
– Ezután következett a vízi növények telepítése.
– És folyamatosan, mindvégig a sziklakert fejlesztése. A virágmánia úgy jelentkezik nálam, mint italos embernél az alkohol: lehetőleg mindig hódolni kell e szenvedélynek. Először nem nagyon szelektál az ember, örül, hogy nő valami. Idehoztam például sást, amit nem lett volna szabad. Agresszív növény, gyorsan elszaporodik és mindent ellep, később alig tudtam kiirtani. Helyette aztán ültettem sásliliomot. A tavirózsáimat is, mint a kis tarajosgőtéket, valószínű az iszappal hoztam be. Az ember a teljes vízi világot megtelepítheti az iszappal, a mini rákoktól a vízibolhákig, amivel a halak táplálkoznak. Én tehát külön nem is etetem a halaimat, mert nem kell. S ezzel biztosított is a teljes biológiai körforgás. A tó önműködően megtermeli azt, amire a benne élő lényeknek szükségük van. Nem sok halat telepítettem, csak az aranykárászt, az aranyhal ősét, és jelenleg összesen öt pár aranyhalam van. Na és persze a tündéri tarajosgőték. Sajnos évente csak egyszer, május második felében, a párosodás időszakában láthatóak. A hímet metálos szürke taraj és sötét pettyek díszítik. A nőstény sokkal szerényebb. Általában az állatvilágban így szokás.
– Gondolom, van bőven gond ezzel a sok növénnyel, amelyeknek külön-külön is pontosan ismerned kell a természetrajzát.
– A legfontosabb alapszabály, hogy a tóban több növény legyen, mint állat, mert több oxigént kell termelni, mint amennyit az állatok elfogyasztanak. Általában mindenhová sok alkalmas növényt ültessünk. Ne csak drótkerítést, de befuttatott kerítést, ne betont, hanem gyepet, hogy termelje az oxigént, mert pusztítjuk veszettül. Ha a szomszédaim morognak, hogy őserdei állapotok uralkodnak nálam, azt felelem: nemcsak magamnak, nektek is termelem az oxigént. Telepítettem még írisz germanikát és írisz hollandikát, vízi lófarkot, ami igencsak színesíti a látványt. A mocsári írisz őshonos Magyarországon, én is a határból gyűjtöttem az első tövet. Van már kék és sárga is. Hála istennek, ma már kertészetekben lehet kapni mocsári növényeket. Jártamban-keltemben mindig veszek valamit. Aki ma tavat akar építeni, nincs nehéz dolga. Tíz éve, amikor elkezdtem, még nem így volt. Gondolom, Hollandiából hozzák be azóta a gazdag kínálatot, a hollandok pedig Keletről még újabb fajtákkal bővítették a választékot.
– S az a vörös fa, ott a földnyelv közepén?
– Nem vízinövény, hanem szárazföldi: japán juhar, de népiesen mondják tűzjuharnak is. Végre megmaradt nálam is, már évek óta próbálkozom vele. Nagyon szeretem a színét, és kell is ide a rengeteg zöldbe ez a vörös. Az elsőt a vízpartra ültettem, mert szereti a párát, mégis itt van a legjobb helye. A konténerrel együtt ástam le, hogy jobban védjem, és savanyú földet hoztam neki, mert azt kedveli. Esővízzel öntözöm. Készítettem külön egy kis lyukú kerámiát, amiből, ha teletöltöm esővízzel, folyamatosan csöpög a tövére. – A kiotói császári palota kertje” című könyvben találtam rá, s gondoltam, magam is meghonosítom.
– Mennyi törődést, időt igényel ez a kert! Milyen magas szintű gondoskodást! Nálunk a legtöbben kényelmi szempontból csak az örökzöldekre és a nyírott gyepre szorítkoznak. Honnan a rengeteg energia – Hisz ott a hivatásod, a megrendelések, a kiállítások, a tanítványaid.
– Nem veszélyes. Igazán megéri, mert a kert nagy élmény. Minden nap gyönyörködöm a virágokban., – akik” reggelenként kis pofácskáikat nyújtogatják az új nap felé. Ezek az arcok, amelyek még elmúlásukkal is erőt és örömet adnak nekem a hivatásomhoz, az agyaghoz, amellyel naponta dolgozom. Győzöm is a sok munkát. Sőt, nem tudok elfáradni. Különben a sziklakert sem nagyobb munka, mint a tavak. A köveket kirándulásokon gyűjtöttük. Tihanyból, a Belső tóból két-három darab, Nógrádból valók a nagyobb vulkanikus kövek. A fiam húzta is a száját mindig, amikor hallotta, hogy kirándulás lesz, mert tudta, hogy főleg ő cipekedik majd. Barátoktól is kaptunk, például Gyöngyössolymosról. Ezek a vassal szennyezett legszebb darabok, a vörös és zsemleszínűek. A kipusztult száraz, odvas fatörzseket pedig a Duna árterén találtam, Visegrádra menet.
– Hogyan válogatod össze a virágaidat – Lám, nem csak tuja és futómuskátli van a világon!
– Általában olyan növénytársításokra törekszem, hogy mindig virágozzék, soha ne aludjék el a kert. A törpe krizantém például szeptemberben virágzik, de a bőrlevél már kora tavasszal. S itt a kövirózsa, a pipacs, amit különösen szeretek, amaz pedig ott a tatárvirág, vagy a napmátka és mellette a len, az a közönséges haszonnövény, amiből a textil készül, pici, halványkék virágaival. Vázába nem szedhető, mert törékeny nagyon. Egyébként gond nincs vele, évelő növény.
Hát igen. Sok mindent meg tud csinálni, létre tud hozni bárki, de ezek a kerti vázák, virágcserepek, kaspók, amforák, amelyek olyanok, mintha több ezer éve a földből nőttek volna ki, bizony csak jeles művészember alkotásai lehetnek. S arról az isteni többlettről nem is beszélve, ami csak keveseknek adatik meg.
Elmenőben körbejárom még egyszer a mediterrán szépségű kertet, s megállok az öreg szőlőkarókon ülő, mindig csak röppenni készülő, de soha nem mozduló kék madarak előtt. Valami nagyon fontos dologról beszél agyagtestük. Életérzésről, amelynek birtokában nem lehet elégedetlen az ember. A kék madarak, amelyeket mint a boldogság szimbólumát annyian kergetjük, itt elérhetőek.

Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz

 

Ezt követő cikkünk:
Ezt megelőző cikkünk:

Hozzászólások

0
    0
    Az Ön Kosara
    Your cart is emptyReturn to Shop