Alföldi Róbert igazi polihisztor, mondhatnánk azt is, hogy reneszánsz ember. Amellett, hogy színművész és rendező, tehetséges festőművész és televíziós műsorvezető, nemrég nevezték ki a Bárka Színház igazgatójává. Sokszínű, magával ragadó egyéniségével meghatározó személyisége korunk művészvilágának.
„Otthon”… – az egyetlen hely, ahol egyedül vagyok. Sajnos nagyon kevés időt töltök itthon, ezért aztán központi helyet is foglal el az életemben. Most találtam meg azt a lakást, amelyre mindig is vágytam. Az ember az évek múlásával változik, formálódik, de a lakberendezés terén az ízlésem és a vágyaim az elmúlt húsz évben cseppet sem változtak. A mai otthonom kezdeményei már ott voltak a kollégiumi szobámban.
A jelenlegi lakásomat eleinte béreltem. Egy fantasztikus házaspáré volt, akik csodálatos, szeretnivaló emberek. Éveken át mondogattam nekik, hogy szeretném megvásárolni, mire végül beadták a derekukat, és igent mondtak. Imádok itt élni. Bent a városban, fenn a tetők felett, ahol zaj van és mégis csend. Kicsit olyan, mintha Párizsban lennék.
Én egy rendes, normális vidéki parasztgyerek vagyok. Egész kiskoromat az elvágyódás jellemezte. Egyetlen másodpercig sem éreztem otthon magam a faluban, ahol nevelkedtem. Már ott is gyűjtöttem a szép tárgyakat. Tízéves koromban végigjártam a padlásokat, mert hát mit lehet tudni, mit talál az ember. Ezt a szokásomat a mai napig megőriztem. Ha lomtalanítás van, éjszaka kimegyek az utcára, így akadtam rá az egyik legkedvesebb bútoromra, egy bauhaus garnitúrára is. Rozsdás volt, szörnyű olajzöld színűre festve, de rögtön megláttam benne a csodát.
Amikor felköltöztem a fővárosba, felsóhajtottam, hogy „Hűha, végre itthon vagyok! Kapok levegőt!”
Soha sem érzek nosztalgiát a szülői ház után. A falu nem az én közegem, nem vágyódom vidékre, sem pedig Budapest menti kertvárosba, mint ahogyan ezt oly sokan teszik. A várost szeretem, trolival, busszal és mindennel, ami vele jár. De az otthonomból kizárom a külvilágot, mert ez az egyetlen hely, ami csak az enyém. Ez a zűrzavaros mai világ abszolút az én világom! Sok mindent lehet benne utálni, de mégis mindenre van lehetőség. Sokkal nagyobb mértékben függ tőlünk, hogy mi történik velünk, mint bármikor máskor, és ez nagyon jó dolog. Magunk irányítjuk a történéseket, a dolgok menetét, sokkal inkább, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Erre én vagyok a legjobb példa, persze tény, hogy szerencse is kell hozzá. Ha most 1965-öt írnánk, a színjátszás mellett nem biztos, hogy rendezhetnék, műsort vezethetnék, próbálhatnék ki ennyi mindent. Hál’ Istennek megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy senki nem mondja meg, mit kell tennem! Úgy gondolom, ha az ember „fedi önmagát”, kiszámítható és hiteles, akkor az egy idő után meghozza a gyümölcsét. Én mindig ilyen voltam, akkor is, amikor még nem voltam ismert.
Maximalista vagyok. Ha valamibe belekezdek az életben, akkor azt tiszta szívből és teljes erőbedobással végigviszem, beleadom magam. Azt gondolom, hogy egyértelmű „igenek” és „nemek” vannak. A „talánok” nagyon ritkák. A talánok a gyávaságról szólnak, mint ahogyan a „majdnemek” és a „féligek” is. Az, hogy én ilyen személyiség vagyok, az szerencse. Sok tehetséges ember van, akik szorong, hogy mi lesz vele, és pont ezért lép rosszakat. Persze bennem is van egyfajta természetes szorongás, de én szeretek úgy fölkelni, hogy bele is tudjak nézni a tükörbe. Nem biztos, hogy tetszik, amit látok, de bele tudok nézni. Néha szoktam vívódni is, de maximum egy percig. Egy perc vívódás ugyanannyi, mint egy hónap vívódás, csupán a vívódás intenzitása a kérdés. A lényeg, hogy dönteni kell.
Jelenleg a „ha“ és a „talánok” korszakát éljük. Úgy vélem, végtelenül fárasztó dolog nem azt cselekedni, amit gondolunk. Aki így él, annak egy idő után az élete hihetetlen módon összekeveredik, annak ellenére, hogy a megfelelést a világ elvárja tőlünk.
Az otthonom engem tükröz. Keverednek benne különféle stílusok, a régi és az új. A bútoraim régiek, a konyhám tiszta króm, az egyik fürdőszobám szecessziós, míg a másik high-tech. Amikor beköltöztem, egy hétig nem jöttem ki a lakásból, amíg minden a helyére nem került. Ha megálmodok valamit, nem nyugszom, amíg rá nem lelek. Előfordul, hogy éjszakákon át keresgélek valamit az interneten. A kilincseimet például Amerikából rendeltem. Betegesen gyűjtöm a tárgyakat és ragaszkodom hozzájuk. A lakásomban nincs egyetlen szabad négyzetcentiméter se. Képes vagyok addig pakolgatni egy követ, amíg az nem kerül nekem a helyére, imádok ide-oda pakolászni, megigazítani, elmosogatni, üldögélni, füstölőt gyújtani, vagy levinni sétálni a kutyámat, Pankát, aki mindig, mindenhová elkísér…
A szállodai szobákat is egyből belakom. Képtelen vagyok bőröndből élni. Kipakolok, berendezem úgy, hogy jól érezzem magamat benne, hisz akkor, ott, a világ bármely pontján legyek is, azaz én kuckóm. Aztán persze két nap múlva már honvágyam van…
Szeretem ezt a várost. Próbáltam máshol is élni, de nem ment. Szerencsére ma már nem is kell máshol élni. Felülünk egy repülőgépre, és nyolc óra múlva New Yorkban vagyunk. Amikor Párizsban dolgoztam, volt olyan hét, hogy mindennap jöttem-mentem, mintha csak Szolnokra utaztam volna. Élvezem a szabadságot, hisz nemcsak ebbe az országba, hanem az egész világra születtünk.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások