A fotóssal szakadó esőben találkozunk, de ahogy a Pilisben kanyargunk, ránk szakad a verőfény. Szikrázó hó, békés tavak. Egész napunkat arra szánjuk, hogy szóval, fotóval értsük meg több generáció együttélését. Itt lakik Bodor Pál és felesége, valamint koreográfus lányuk, Johanna, férjével, Mertz Tibor Jászai-díjas színésszel, és a hatéves ikrekkel. Kollégám ismeri a családot. – Jó lesz ez a nap – mondja.
Bodor Pál (Diurnus) író, újságíróhoz az alagsorban kialakított tágas, közös konyha-étkezőn keresztül is megérkezhetünk. Itt, az ebédlőben, a család jövő menő tagjai naponta találnak két fogás meleg ételt, melyet Julianna asszony főz. Emellett a földszinten – ahol a szülők laknak – , és a fiatalok által használt tetőtérben is kialakítottak egy-egy parányi konyhát. Lányuk, Johanna is szívesen elkészít bármit, de mostanság éppen férjestől, reggeltől estig próbálják a Versekkel kártyázó szép hölgyeket a Bárka Színházban.
A fiatal párral arról beszélgettünk a kis pénzből, de szellemes bohémiával berendezett tetőtéri nappaliban, hogyan is kerültek éppen a Pilisbe.
– Hanna, a kislányunk, betegeskedett – kezdi a törékeny alkatú táncosnő – , kruppos köhögése volt, és az akkori, már önálló pesti lakásban döntöttünk úgy, hogy jó levegőt keresünk számára. Összefogott a család: a szüleim, mi is eladtuk a lakásaink, és a bátyám is beszállt. Hirdetés útján bukkantunk erre a három szintes, 120?120 négyzetméter alapterületű, szerkezetkész házra. Magányosan álldogált, vakolatlanul, s bár egyszerűen mesebeli volt a kilátás, csak a fele pénzünk volt együtt. Legnagyobb megdöbbenésünkre ilyen feltétellel is a miénk lehetett. A házat Szűcs Endre tervezte, eredeti stílusa megfogott bennünket. Nem sejtettük, hogy csak ezután következik a neheze: se villany, se fűtés, se víz, se csatornázás, semmi. Ráadásul a kivitelező visszaélt a bizalmunkkal, majdnem két lakásnyi pénzünk úszott el a kezén. Apránként azután, szinte a semmiből, ez lett.
– Még ma is csak dörzsölgetem a szemem – mondja Tibor – , hogy milyen ajándék itt élni a hegyekben, pedig már vagy huszonöt helyen laktam életemben.
Közben a házban hatalmas élet van, a család nem zavartatja magát, rajtunk kívül is vannak vendégek, a gyerekek szökdécselnek, rajzolgatnak, hol odabújnak a papa ölébe egy kis szeretgetésért.
Johanna romantikus álmairól beszél, amikor a kislánykori – majd akkor én hol fogok lakni – vágyairól kérdezgetem.
– Afféle tágas udvarházat képzeltem el, amint fogadom a vendégeket. Ehhez képest nem is vagyok csalódott. Igaz, az ember telhetetlen, Tibornak nem ártana egy különálló dolgozószoba, jól jönne egy gardrób is, de igazán elégedettek vagyunk.
A fiatalok szívesen alakítgatják a szüntelenül módosuló lakást: hangulatukat, örömérzetüket tükrözi, s olykor a hiányérzetükre válaszol. Egy-egy apróság a maga helyén sok mindent pótolhat… Furcsa buggyos ív alatt mediterrán kávéházi hangulat idéz az ottfelejtett ódon csipkegallér, az Isten is teázásra, beszélgetésre teremtette. A nappaliban egy régi erdélyi szecessziós pipereasztal szolgál Tibor íróasztalául – ő a család adminisztrátora – , az oroszlánlábas, méltóságteljes tükörrész a falra került. Itt tanul, hiszen a szerepek jönnek-mennek életében, szerencsére egyszerre csak egy. Johanna életébe több is belefér, párhuzamosan.
– Bekerült egy eggyé forrott családba – fordulok Tiborhoz – , ahol a szokások szilárdak. Nem nehéz –
– Valóban magától értetődik ez a kérdés, de ha valakinek is nehéz lenne itt, az Johanna! Hiszen ha vita adódna, számára lenne a legnehezebb dönteni a szülők és párja között. Mi azonban itt – bár egy házban, de két lakásban élünk – kopogtatunk, ha a másik otthonába lépünk. Tiszteletben tartjuk egymás napirendjét, békéjét.
– Sok rétegből áll az együttélés és az alkalmazkodás – fejtegeti Johanna – , belülről tisztázott szempontok szerint kell élni.
Az újságírónak, aki a beszélgetésből él és történetszomjas, hatalmas élmény megülni Bodor Pál tágas és egyszerre zsúfolt dolgozószobájának nagy foteljében. Vég nélkül bucskáznak ki az íróból az embermesék, a legegyszerűbbek a legjobbak, fotósunk is térdén felejti masináját, hogy hallhassa őket.
– Amikor megérkeztem Kolozsvárra – mondja – , még nem tudtam, hogy a főtéri Szent Mihály-templom tornyát elmagyarosodott osztrák-szász keverék ükapám, a város főmérnöke építette. Ennek nyomán bukkantam rá őseim sírkertjére a házsongárdi temetőben… A háziúr a hosszas fotózás közben derűs öniróniával elemzi a pózolást. Megnézzük megjelent művei méternyi polcát. Csak – másfél – regényét szereti: az Apám könyve, avagy haldoklás anyanyelven című esszéregényét, és a frankfurti könyvvásárra németül is megjelent Svájci villát, melyet a szászokról írt.
Az író a rendetlenségére panaszkodik, de jókedvű… Idén lesz hetven éves.
Ránk esteledik. Hazafelé lapozgatom a dedikált ajándékkönyvet, A kíváncsiság mesterségét. Egy mondat ragadja meg a szemem Spinozától: – Ne fogadjunk el semmit igaznak, ami csak valószínű.?
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások