Erős Antóniával nap mint nap találkozunk a televízió képernyőjén. A híradó meghatározó egyénisége, pozitív kisugárzásával és jellegzetes hangjával része életünknek. Munkáját szívvel, lélekkel végzi, telis tele van energiával és jókedvvel. Fontosnak tartja az egészséget, Egy csepp figyelem alapítványával felveszi a harcot a cukorbeteg emberekért. Meghatározó számára az otthon és a család, a gyökerek, ahonnan származik.
– Az otthon szó hallatán először Szigetvár és Pécs jut eszembe. Nem egy lakás vagy ház, hanem a szeretnivaló hely, ahol születtem. Ha azt mondjuk, „hazamegyünk", az azt jelenti, hogy anyuhoz, a nővéremhez, a férjem öccséékhez és a barátokhoz érkezünk, nem pedig a pesti közös otthonunkat, amely mostanra elnyerte végleges formáját. Szerintem nagyon fontos, hogy ne feledjük, honnan jöttünk. Hogy életünkben szerencsések leszünk, vagy hova vet a sors bennünket, nem tudhatjuk, de ha nem felejtjük el, hogy honnan indultunk, és kiknek kell köszönetet mondanunk, akkor talán nem érhet minket baj.
Számomra az otthon az állandó próbálkozást is jelenti, a törekvést arra, hogy igazi, meghitt kuckóban élhessünk. A lakásunk nem hasonlít sem a szülői, sem pedig a nagyszülői „fészkekre". Talán csak annyiban, hogy mindegyikben jól éreztem magam. Az apai nagymamám falun élt, sok rokonom szeretetével körbevéve, ahol természetes volt nekünk gyerekeknek is a disznóvágás, a nagy karácsonyi vacsorák, lakodalmak, rétesillat, és minden egyéb, ami ma nagyon hiányzik.
A másik nagymamám varrónő volt. Az ő otthona telis tele volt anyagdarabokkal, cérnával meg gombokkal, de annak is megvolt a varázsa. Csodálattal néztem, ahogy a mamám keze alatt az élettelen vásznakból egyszer csak kosztümök lettek vagy menyasszonyi ruhák.
Sorházi lakásban nőttem fel, ott, ahol anyu ma is él, és ahogy játszótársaim, úgy én sem foglalkoztam azzal, hogy a lakásunk éppen divatos vagy sem. A hetvenes éveket írtuk, amikor is nem volt furcsa, ha egy hónapban egyszer lehetett banánt kapni a zöldségesnél. Ugyanúgy természetes volt az is, hogy leéltünk húsz évet ugyanazok között a bútorok között.
Amikor a nővérem férjhez ment, akkor lett önálló szobám, amit nem is gyerekszobának, inkább lányszobának mondanék. Édesanyám nagy örömére, kamaszként telerajzoltam és ragasztottam a falakat mindenféle színes képpel. Végül, a gyerekkorom lezárásaként nekem kellett kitapétázni, hogy eltüntessem a nyomokat. A szülői házban semmi sem furcsa, minden úgy természetes, ahogy van. Aztán kirepülünk, változunk, és másként látjuk a dolgokat, ám a hely, ahol felnőttünk, örökre meghatározó része marad életünknek.
A férjemmel egyszerű, modern lakást rendeztünk be magunknak. Nyáron lesz két éve, hogy beköltöztünk, de igazán csak mostanra sikerült belaknunk. Ahhoz, hogy a lakás otthonná váljon, nem csupán az ötleteink, hanem az érzéseink és később az emlékeink is szükségesek. A minimalista stílus nagyon elterjedt manapság, és előszeretettel alkalmazzuk, de az otthonossághoz meg kell töltenünk ezeket a letisztult tereket, ami érdekes, de nem könnyű feladat. Amikor beköltöztünk az új lakásunkba, a nappaliba a modern otthon alapdarabjai kerültek: egy távol-keleti sötétbarna, fa dohányzóasztal, egy krémszínű ülőgarnitúra, egy televízió, néhány lámpa az előző lakásból…. Különleges parkettát találtunk, amelyben benne van az élő fa minden erezete, görcse és bánata. Azt gondoltuk, hogy a csodás parkettának mindenütt látszania kell, és nem fedjük le szőnyeggel. Úgy véltük, elkészült a nappalink, ám mégis azt éreztük, hogy valami hiányzik. Valami, ami megtölti a teret, és melegséget sugároz. Egymásra néztünk, és elmentünk szőnyeget venni. Olyat, ami vastag, egyszerű, és amire kedve szottyan az embernek letelepedni. Az idő folyamán szép lassan átformáltuk a teret színes párnákkal, plédekkel, virágokkal… felöltöztettük. Hogy milyen lett az eredmény – Azon mérem le, hogyha belép hozzánk valaki, mit érez, mit mond. A válasz pedig: otthonosság. Itt minden feszültséget kiengedhetünk magunkból és megnyugodhatunk. Ezt leginkább a férjemen látom. Mindig arra vágyom, hogy egyszer az életben úgy utazhassak el, hogy csak akkor jöjjek haza, amikor már érzem a haza utáni vágyódást. Sajnos ezt még nem sikerült megvalósítanom, a leghosszabb idő két hét volt, amit távol töltöttem Magyarországtól. Jó lenne, ha egyszer egy utazás végeztével nem azon tűnődnék, hogy jó lenne még egy hétig távol lenni. Egy-egy nyaralás után mindig örömmel hallom, amikor a férjem leül a nappaliba, és felsóhajt: de jó itthon lenni és a saját ágyban aludni! Ez ugyanis azt jelenti, hogy a kettőnk otthona a lelkében az otthon, nagybetűvel.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások