Mottó: „Mindenkinek joga van egy meghitt helyhez, akár a saját otthonában is.” Zoób Kati divattervező iparművész neve nemcsak itthon, de külföldön is jól ismert. Párizstól a Londoni Christie's-ig bemutatták már kollekcióit. Különös, érzéki stílusa nemcsak ruháiban, de otthonában és az azt körülölelő kertben is megmutatkozik, ahol megosztotta velünk érzéseit és gondolatait.
Illatok… édes, finom ételillat, melegség, egyfajta menedékszag. Az otthonillat az, ahol összeért az életemben a különböző generációk és nációk élete, szokásaik. Én egy minden csodából összehordott, hihetetlenül szép kis kúriában nőttem fel, amely szerencsére a mai napig úgy néz ki, mint egy mesebirodalom. Nekem az Otthon gyermekkoromban azt jelentette, hogy onnan lehetett gondolatban messzire szárnyalni, és most felnőttként azt jelenti, hogy oda mindig haza lehet térni. Az az a hely, ahol összegyűlik minden, a jó is és a rossz is, ott vannak, akikre vágyom…
Most nehéz időszakot élek át, mert édesanyámat néhány hónapja veszítettem el. Erős a fájdalom, úgy érzem, soha sem fogom kiheverni. Bár én kemény lány vagyok, érdekes módon visszajött a sírás az életembe. A nap bármely órájában, bármitől irtózatosan sírva tudok fakadni, akár egy gyerek. Ezt a bennem lévő keménységet egyébként tanultam. A családomban voltak nagyon artisztikus, arisztokratikus és extravagáns, úgymond osztályidegenek, és voltak hihetetlenül talpraesett, amolyan jég hátán is megélők. Az anyukám is ilyen volt, aki ha a jégmezőn vetett volna búzát, bizonyára az is kikelt volna. Rettentően hiányzik a tőle érkező kontroll, a bölcs félmondatok és szavak, amelyekkel elengedett vagy éppen visszatartott. Amióta nincs köztünk a Mama, számomra megváltozott az otthon jelentése is. Mostantól nekem kell őrizni a tüzet, mert ha én nem viszem tovább az otthon nyújtotta finomságokat, ételeket, italokat, hagyományokat, szeretetet, öleléseket és befogadást, egyszóval mindent, akkor az örökre elmúlik. Azt hiszem, hogy valójában akkor hal meg valaki, ha a szerettei nem viszik tovább az ő történeteit, ízeit, hagyományait. Ez részint gyászmunka, részint pedig kötelesség. Soha életemben nem sütöttem, mert velünk volt az anyukám, és elkényeztetett bennünket. Néhány nappal karácsony előtt ment el tőlünk, és nekem kellett elkészítenem mindent, mert az nem fordulhat elő, hogy nincsenek az asztalon a karácsonyi sütemények. Én hihetetlen természetességgel végigsütöttem, amit ő szokott, és közben azt gondoltam, hogy mivel eddig soha életemben nem csináltam, valószínűleg ő munkált bennem, mert a sütemény ugyanolyan lett illatra, formára, állagra, amilyen az övé volt. Azóta rendszeresen sütök pogácsát, piskótát, linzert, mindent, ami azelőtt hozzátartozott az életünkhöz, amivel a Mami várt minket. Néha előfordul, hogy kimegyek a konyhába, ott van az asztalon a sütemény, és akarom neki mondani, hogy milyen finom ez Mami, közben pedig én sütöttem…
Fiatal lány koromban nagy lázadó voltam! A saját otthonteremtésemben a lázadás azt jelentette, hogy nem az akkoriban oly divatos szekrénysort és modern bútorokat akartam, hanem régieket. Most egy kétszáz éves, tipikus sváb házban lakunk egy falu közepén. Régi cserepek a háztetőn, kőkeretes ablakok… Az otthonunkban keverednek a modern high-tech és a mérhetetlenül míves darabok. Egyfajta provence-i eklektika vesz minket körül. A tetőtérben a tűzfalakat lebontattuk, beüvegeztettük, és egy nagyon érdekes, hipermodern belső teret alakítottunk ki, ahol szinte minden üveg. Szeretek ott időzni. Csodálattal tölt el a falura nyíló kilátás, a tükröződések és a fények játéka. Számomra ez olyan varázslatos, ami semmihez sem fogható!
Azt hiszem, én a világ bármely pontján tudnék élni. Nekem nem a hely a lényeges, hanem az, hogy a szeretteim körülöttem legyenek. Ha összecsomagolhatnám azokat az embereket, könyveket, tárgyakat, amelyekből táplálkozom, akkor mindegy, hogy hol vagyok.
Hihetetlen módon vonzódom a régi dolgokhoz, és sokszor úgy érzem, hogy egy közvetítő vagyok, akinek az a dolga, hogy a régi tárgyaknak, ruháknak új értelmet adjon, új szerepet találjon azoknak, legyen az akár egy harisnyatartó. Szerintem különös korszakban élünk most, amikor is egészen briliáns dolgok születnek. Újfajta reneszánsz emberek alakulnak ki, olyanok, akik sok-sok mindenben tájékozottak, és egészen egyedi látásmódjuk van. Érdekelnek a kézműves dolgok, amelyek a mai iparban nem képződnek. Igyekszem megtanulni számos kézműves technikát, mert meggyőződésem, hogy lehet újra használni azokat, csak a mai módon.
Képtelen vagyok bármit is kidobni. Amíg családom boldogan él a tárgytalanságban, addig én mindent elteszek, az ősrégi tortaformától a damasztabroszig. Egy otthonban nagyon lényeges a textil, a textil üzenete. Ha kinyitom a szekrényt, jóleső érzés látni az apám keresztelői ingét, a pólyámat és még sok mindent, ami a családomtól rám maradt. Ezek is illatok, üzenetek, amolyan szerelmes levelek. Mindegy, hogy a zsebemben vagy a polcon van egy hímzett zsebkendő, amely egykor az édesapámé volt, mert a szívemben és az agyamban hordozom. Tudom, egy zsebkendő apróságnak tűnik, pedig nagy jelentősége van. Ha egy férfinak a zsebében nincs igazi zsebkendő, akkor elgondolkodom rajta, vajon milyen ember lehet…
Nem az a típus vagyok, aki szeret tétlenül üldögélni, a divat pedig nem az a szakma, amely tűri a tétlenséget. Van bennem egy erős megfelelni vágyás önmagammal szemben. Ez sokkal nehezebb, mint a világnak megfelelni. A világban annyi fajta ember jól érzi magát, és úgy vélem, könnyű olyan áramlatokat találni, amelyekben az ember ellavíroz, viszont jóval nehezebb a saját elvárásaimnak megfelelni.
Mindig törekszem arra, hogy valami hasznos dolgot csináljak. Ez a gyermekkoromból kapott útravaló, és valahol nagy teher. Az egyik nagymamám arisztokrata, a másik falusi asszony volt. Az én imádnivaló falusi nagymamám soha nem engedte, hogy tétlenül üljünk. Mindig azt mondta, hogy „Végy a kezedbe és csinálj valamit!”. Ez olyan elképesztően erős motiváció maradt bennem mind a mai napig, hogy valamit mindig muszáj ténykednem. Talán reggel, az ébredés pillanatai mentesek e kényszer alól. Kimegyek a kertbe egy bögre kávéval, és lassan engedem magamhoz a zajokat. Csend van, tompák a fények, a fűszálakon még ott ülnek a harmatcseppek, valahol a távolban kukorékol egy kakas, csiripelnek a madarak, érzem a szomszédos istálló szénaillatát, és nézem, ahogy ébredezik a falu.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások