Solymosi Zoltán balettkirályt, azaz a királyok táncosát, a tenyerén hordta a nagyérdemű. Európa legférfiasabb karaktereként megszédítette a közönségét. Mindez azonban már a múlté. Néhány éve szögre akasztotta a balettcipőt. Szóval elfáradt és végleg hazatért világhódító útjáról. Persze azóta alkata is megváltozott, bár ma is leadja megunt kilóit, ha nagyon akarja.
A balettművész másfél éve igazi otthonra lelt itthon törékeny angol feleségével, Amandával. Ház, kert, növényzet, csönd és szabadság a Káli-medence legszebb falujában, Salföldön! Kell ennél több –
Úgy látszik, minél magasabb ívű egy pálya, annál fontosabb lesz elbújni a világ elől. Zoltán most már kipihenten tanít, mint a szakma mestere, neveli is a tizenhat éves táncos palántákat mindarra, amit hiányolt a világ nagy színpadainak produkcióiból.
– Például mire – – kérdezem.
– Például hogy férfias legyen, és ne túl törékeny. Férfiember ne legyen nőiesen lágy, mert ez elidegenít a műfajtól. A személyiségüket kell kibontani, hogy csak önmagukra hasonlítsanak. Tanítani nagyon szeretek.
Az asztalon fotók hevernek, Solymosi Zoltán kivételes pályájának fontosabb mozzanatai. Erős karaktere, hercegi szerepköre átsüt a képeken. Szenvedélyes, szilaj táncosként ünnepelte a közönség tizenkét évig, New Yorktól Tokióig. Csikó lényéből, ahogyan ő jellemzi önmagát, bizony sokat megmutatnak a képek, olyan hatékonyan, hogy egy Karinthy verssor jut eszembe: „Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi Tájfun…”
– Miféle teremtmény maga, kedves Zoltán, és milyen közegből jött a művészvilágba – – kérdezem a fotók hatása alatt.
– Táncos nem volt a családban, egyik ágon orvosok, a másikon jogászok sora. Állítólag hiperaktív gyerek voltam, semmiféle sport el nem fárasztott, így anyám elvitt tíz éves koromban az Állami Balettintézetbe. Azonnal föl is vettek, és végre jól éreztem magam. Fáradhatatlan voltam a próbatermekben és a színpadon is, fellépés előtt nem ismertem a lámpalázat sem és soha nem izgultam.
Aki velem szemben ül, már nem az a Solymosi Zoltán, akit csodált a világ és irigyelt a szakma. Láthatóan nem is sajnálja ami elmúlt, vagy ha sajnálja is, jól titkolja. Szép volt, de elég is volt. Rég túlvan rajta, de én kitartóan faggatom, tehát összeáll a kép:
Az első állomás 1987, Amszterdam; tizenkilenc évesen a Holland Nemzeti Opera, majd három év után vendégszereplések. A milánói Scálában látják meg az angolok, és 1992-ben határozatlan időre az Angol Királyi Baletthez szerződtetik vezető szólistának. Eltáncolja a műfaj szinte valamennyi klasszikus szerepét, ugyanakkor itthon is rendszeresen vendégszerepel. Emlékezetes Spartacus alakítása a budapesti Operaház színpadán, és Tybalt-ja a Rómeó és Júliából. Nem tud, és soha nem is akart itthonról végleg elszakadni, mestere Dózsa Imre is ebben a szellemben nevelte. Az uralkodócsalád tagjai többször is ellátogattak a Királyi Balett előadásaira, Diana hercegnővel – aki különösképpen vonzódott a műfajhoz -, így többször is találkoztak. Erzsébet királynő trónra lépésének negyvenedik évfordulóján a királyi ház tagjainak gratulációját is fogadhatta.
– Hogyan kerültek Salföldre – – kérdezem hirtelen témát váltva.
– Bár a Balaton környékén keresgéltünk, véletlenül egy salföldi ajánlatra bukkantunk. Meglepő, de a ház története kapcsolódik A Mi Otthonunk magazinhoz is. Egy korábbi számukban bemutatták Petrovics László építészt, néhány gyönyörű salföldi házával. Így amikor megvettük ezt az 1837-ben épült parasztházat, felkerestük őt, hogy segítsen az átalakításban. Jó állapotban volt a ház, de bádoggal fedett sátortetője eredeti formájából nagyon kivetkőztette, bár a homlokzaton megmaradt a tulipán motívum, az ablakon pedig az eredeti zsalugáterek. Egy letűnt parasztgazdaság mementójaként megmaradt az istálló, a pajta, és romokban a disznóól. Nos, ebben az állapotban kerestünk segítséget. Petrovics nagyon kellemes partnernek bizonyult, jól együttműködött velünk, lépésről-lépésre az elképzeléseinkhez igazította a tervezést. Én már Londonban is vágytam egy helyre, ahol otthonra lelhetek, s talán az angol valóság hatására valami szép öreg kúriára gondoltam- mondja Zoltán.
– Itthon éltünk már Pesten és bejártuk a világ legszebb nyaralóhelyeit a Maldív-szigetektől a Karib-tengerig – folytatja Amanda -, de a kéthetes nyaralásokon nagyon sok pénzt költöttünk. Úgy gondoltuk hát, hasznosabb lenne befektetni, így vágtunk bele ebbe a kalandba.
Alig másfél év alatt elkészültek a ház felújítási munkálatai. Az építész megbízható kivitelezőkkel dolgozik, Amanda és Zoltán pedig nagyon elégedettek. Csupa mosoly az arcuk, amikor a házról szólnak. Nincs ugyan kúriájuk, de szép és nagy a birodalmuk. Megszabadultak a bádog tetőtől, és náddal fedették be az egész házat. Az eredeti, utcai frontra néző lakórészből kényelmes nappalit alakítottak ki, innen nyílik az ebédlő és a konyha, majd folytatólagosan a háló a fürdővel. S mivel a sok kedves családtag mind ide vágyik, a szénatárolóból külön bejárattal vendégszobát építettek, fürdővel. A hajdani istállóból, aminek döngölt agyag padlója volt, óriási nyári konyha lett, a disznóól terméskövéből pedig kerítés.
Salföldön persze mindenki kőből építkezik, még a kerítést is ebből rakják, hiszen bárhol leás az ember, biztos, hogy terméskőbe akad. Ezért díszíti a kertet néhány óriási vulkanikus szikla is. Bár szőlőjük nincs Solymosiéknak, jó boruk mindig akad, és mivel azt hordóban legjobb tartani, az öreg borpincét is felújították.
A beszélgetés során a nyelvi bizonytalanságok olykor arra késztetik Amandát, hogy tanácsokat kérjen férjétől. Ilyenkor összedugják a fejüket, és halkan, angolul tanácskoznak. Például, amikor azt kérdezem, mit főzött ma (csirkepaprikást sztrapacskával), vagy, hogy mivel is foglalkozik ő manapság Magyarországon, a sutyorgás eredményét Zoltán hűen és mosolyogva fordítja: Amanda foglalkozása – kedves Éva -, hogy körülöttem futkározik.
Kreatív ötletekre vadászol, érdekelnek a magazinnal kapcsolatos hírek? Csatlakozz a Facebook-közösségünkhöz!
Hozzászólások